A szépirodalom mint az akusztikum őrzője az írásbeliségben

Benczik Vilmos

Marshall McLuhan idézi A Gutenberg-galaxis előszavában Harry Levint: “Az »irodalom« kifejezés feltételezi a betűk használatát, azt, hogy a képzelet szóbeli alkotásait az írás és az olvasás eszközével közvetítik. Az »orális irodalom« nyilvánvalóan önellentmondás.” (McLuhan 1962, 2)

Levint nyilvánvalóan az irodalom szó etimológiája tévesztette meg: az orális irodalmat — a folklórt — a 18–19. század fordulója óta az irodalom fejlődési folyamatának szerves részeként tartjuk számon, mivel több hasonlóságot mutatnak, mint amennyi különbség fellelhető közöttük. A legfontosabb különbség az, hogy a folklór — Jakobson szavával élve — “langue-jelenség”, mivel mind tartalmi, mind formai tekintetben a közösség szigorú cenzúrája alatt áll. Ezzel szemben az írott irodalom “parole-jelenség”, mert rögzített szövege van, s ez lehetőséget nyújt egyéni formai és tartalmi sajátosságok megjelenítésére. (Jakobson 1969, 336)

Mi több, az európai kulturális tudat az írott irodalmat is alapvetően orális jelenségnek tekinti. Michel Butor így ír erről: “A franciák és a nyugati világ emberei általában úgy vélik, hogy az irodalom alapvetően orális, hallható valami, hogy az olvasás — fennhangon vagy pedig belsőleg — eredeti hangzását adja vissza az írott szónak...” (Butor 1971, 243) Solomon Marcus “Ötvenkét oppozíció a tudományos és a költői kommunikáció között” című tanulmányában a kulturális közgondolkodás álláspontját némileg finomítva úgy fogalmaz, hogy a költői (irodalmi) kommunikáció “lényegileg orális és írott” jellegű. (Marcus 1977, 150–159)

A kulturális közgondolkodás axiómájának számít az is, hogy míg a szokásos nyelvhasználatban figyelmünk a jeltárgyakra, s nem a nyelvi jelre irányul, a jeltest itt szinte “átlátszóvá” válik, az irodalmi műalkotások szövegében a jeltestet — s jeltesten írott szöveg esetében is szinte mindig kizárólagosan a kimondott szó “hangtestét”, nem pedig a grafémákat értjük — legalábbis azonos fontosságúnak tekintjük a jeltárggyal.

A betűírás feltalálásától tekintélyes időnek kellett eltelnie addig, amíg az írástechnika alkalmassá vált hosszabb irodalmi szövegek lejegyzésére Erre a rómaiaknál a Kr. e. 4–3. században nyílt mód, de a görögök sem sokkal előzték meg őket. (Adamik 1993, 45) Az írással kezdetben az individuális beszédet “rajzolják le”, később a kiegyensúlyozottabb, a műveltek által beszélt köznyelv rögzült írásban, míg hosszú-hosszú fejlődés után az írás elszakad a beszédtől és autonóm közlési formává válik. (Vö. Thienemann 1931, 171–172) Erre igazából csak a könyvnyomtatás feltalálását követően került sor, amikor az írás szélesebb körben elterjedt. Walter J. Ong szavaival “a nyomtatás használata elszakította a szót a hanggal való eredeti kapcsolatától, és inkább úgy kezelte, mint egy »dolgot« a térben.” (McLuhan 1962, 104)

Köztudomású, hogy az erőteljesen formalizált s ezáltal igen ökonomikus betűírás csak roppant korlátozottan képes a nyelv akusztikus elemeinek (1) a tükrözésére. Mivel a széles körű írásbeliség előtti nyelv gazdag volt ilyen elemekben, e hiányosságok kompenzálására olyan területen került sor, amelyen az írásnak nem voltak korlátai: a lexikában, a szintaxisban, a frazeológiában. Az írott nyelvnek ezek az eredményei azután természetesen a beszélt nyelvre is kisugároztak: a szegmentális eszköztár gazdagodott, a szupraszegmentális sorvadt. Ami megmaradt ez utóbbiból, az is valahogy kívül esett a nyelvet tanulmányozó ember figyelmén, aki ösztönösen a nagyobb tekintélynek örvendő írást tekintette a nyelv alapvető létformájának, s az írással rögzíthető nyelvi elemeket a nyelv kizárólagos alkotóelemeinek. (2) Már az is kérdésessé válhatott, hogy a mondatfonetikai eszközök egyáltalán a nyelv részének tekintendők-e: Hunyadi László zenetudós 1981-ben azt írja, hogy a nyelv dallama, ritmusa, hangsúlyai saját rendszerükből kilépve nyilvánulnak meg. (Péter 1991, 148)

Az autonóm közlésformává váló, a beszédtől eltérő szerkezetű nyelvet alkalmazó, sőt az akusztikus nyelvhasználatra is erőteljesen visszaható írás hatással van az ember gondolkodására is. Visszaszorul az ősi ikonikus-érzékszervi alapú gondolkodásforma, s a nyelv létrejöttével kialakult verbális, még inkább az ezen is túllépő fogalmi gondolkodásmód súlya növekszik.

Az írásbeliség természetesen hamar eszközévé vált a verbális fikciónak, a szépirodalomnak is. Már az ókori irodalmi szövegeket is leírták — ennek köszönhetően maradtak ránk —, a művek fogantatása azonban a szóbeliség jegyében történt. Ily módon még “az írói stílus furcsa modorossága” is csak a beszédstílust tükrözte. (Nietzsche 1998, 26) Ezzel magyarázható, hogy a retorika és az irodalom kapcsolata kedvelt és sokat ígérő területe a kutatásnak.

A könyvnyomtatás elterjedését követően a szépirodalom stílusán is érezhetővé válik az élő beszédtől és az ikonikus-érzékszervi alapú gondolkodásmódtól való eltávolodás. Nem kivétel ez alól Cervantes nagy regénye, a Don Quijote sem: Sancho és a búsképű lovag dialógusai kevéssé emlékeztetnek valódi párbeszédekre: hosszú mondatokban csavaros gondolatmenetekkel traktálják egymást. Az írásbeliség hasonlóan erős hatása érződik többek között Swift és Fielding mondatain is. Ráadásul ebben a korszak zárul le az olvasás elnémulásának évezredes folyamata is, ami tovább csökkenti az irodalmi szöveg érzékletességét

A fordulat a 18. század derekán következik be. Olyan művek születnek, amelyekben előtérbe kerül az ember belső világában lezajló folyamatok, a “belső történések” elbeszélése. Felbukkannak az oldottabb, a beszélt nyelvhez kötődő szövegformák, mint a napló és a levél. (Richardson: Pamela; Sterne: Érzelmes utazás) A szentimentalizmus és a romantika határozottan irányt vesz az emberi érzelmek és indulatok ábrázolása felé, az irodalmi ábrázolásban ismét teret kap az elmúlt évszázadok során háttérbe szoruló ikonikus-érzékszervi alapú gondolkodás, s ennek következtében a nyelv akusztikus regisztere is a figyelem középpontjába kerül. Bár az olvasás véglegesen elhalkult — a modern olvasó legfeljebb verset olvas fennhangon —, a beszédközeli szövegminőségek létrehozták és rögzítették a szépirodalmi szövegnek mind a mai napig érvényes szubvokalizációs olvasási konvencióját.

A változás természetesen a költészetben jelentkezik markánsabba. Poe, majd Verlaine költészetében az akusztikum meghatározó súllyal bír: Verlaine számára már egyenesen a zene a költészet lényege — “a többi csak irodalom”.

Ellentétes hatásokkal járt az irodalmi szöveg akusztikumának érvényre jutása szempontjából a 19. század végének költői újítása, a központozás elhagyása. Az ekkorra már döntően grammatikai szabályok szerint használt központozás elmaradásával a szöveg akusztikai rétege mondhatni béklyótól szabadult meg, a központozás nélküli szövegben zavartalanul érvényesülhetett a nyelvi anyag természetes, akusztikai tagolódása. Másfelől viszont az ilyen szövegek gyakorta a nyelvtanilag szerkesztetlen, “sztenografikus” (vö. Vigotszkij 1967, 264) belső beszéd megjelenítésére törekedtek, ezek a szövegek viszont — nem lévén szóbeli előképük — nélkülözték az olvasó számára ismert intonációs sémákat, így az ilyen szövegek olvasásakor a szubvokalizáció csak igen tétova formában jelent meg, esetleg teljesen el is maradt. Hasonló jelenséget tapasztalunk a modern és posztmodern szövegek jó részénél is. A mély tudattartalmak megjelenítése során az ilyen szövegek nyelvi tagolása tökéletlen, elmosódott — ezzel az alkotók e tudattartalmak formalizálását, linearizálását kívánják a minimumra csökkenteni —, ezért az így létrejövő nyelvi alakzatoknak (nem lévén igazi gyökerük a szóbeliségben) nincs intonációs sémájuk sem, amely a szubvokalizációs hangtalan olvasás alapjául szolgálhatna.

Verlaine ugyan a zenét nevezte a költészet lényegének, de azért az értelmet sem száműzte a verseiből: megtette viszont ezt az akusztikus költészet. Itt egyértelműen az inga átlendülésével állunk szemben: ez a költészet a jelentés nélküli vagy igen redukált jelentésű betűk-hangok zenei hatású csoportosításával kívánja kifejezni a mondandóját, általában igen kevés sikerrel. (Szerdahelyi 1995, 306–308)

Az ilyen “fonetikai költemények” szerzőinek a szeme előtt nyilvánvalóan az írásbeliség nélküli törzsek mágikus költészetének a példája lebegett, s ily módon akartak visszatérni a költészet ősi formáihoz. Megfeledkeztek viszont arról, hogy az ábécé “maró raszterén” (Flusser 1997, 56) csiszolódott, s az ezáltal akusztikailag nem kevéssé elszürkült európai nyelveken csak korlátozott hanghatások hozhatók létre. Az európai akusztikus költő a szimfonikus zenekart vezénylő törzsi mágushoz képest bizony csak primitív egyhúrú hangszeren játszik.

Az akusztikum szembeszökő irodalmi jelenlétének ellenére nem kevesen kérdésessé tették, hogy a hangzásréteg egyáltalán része-e az irodalmi műalkotásnak. A pszichologista irodalomfelfogás szerint nemcsak a nyelv hangzásbeli oldala, hanem egyáltalán maga a nyelv sem része az irodalmi műnek. Ingarden honfitársával, Edward Kucharskival vitatkozva mutat rá a nyelvi hangzásképződmények két alapvető funkciójára az irodalmi műalkotásban: 1. Tulajdonságaik és jellemzőik révén külön elemet képeznek az irodalmi mű felépítésében. 2. Sajátos szerepet töltenek be a mű más rétegeinek a kibontakoztatásában, s részben létrejöttében is. (Ingarden 1977, 63)

Az európai fül nemcsak a versben, hanem a prózában is akusztikai szervezettséget, leginkább ritmust keres. “A prózai szöveg formája nem lehet metrikus, de ritmustalan sem” — írja már Arisztotelész is. (Rétorika 1408b) Jó két évezreddel később Ingarden is ezt ismétli, amikor az “arany középút” mellett érvel, s a prózai szöveg mérsékelt akusztikai szervezettsége mellett teszi le a garast. (Ingarden 1977, 55–56)

A 19. századi prózaírók számára a sajátos prózaritmus követelménye már evidencia. Balzac a Huhogók bevezetésében a gondolatjelnek a bizonytalanság, határozatlanság kifejezésére való használatáról hírt adva írja: “Általános igény, hogy az orális olvasás érzete újra kifejezést kapjon...” (Vö. Butor, 247) Borisz Eichenbaum híres tanulmányában (“Hogyan készült Gogol köpönyege?”) korabeli forrásokra támaszkodva bizonyítja, milyen nagy gondot fordított Gogol szövegeinek a hangzásvilágára. (Eichenbaum, 1974) Ez a hagyomány a 20. század íróinak a többségénél is tovább él. Kardos Alberttel vitatkozva helyesírási és központozási kérdéseken, Babits így érvel saját igaza mellett: “Én hangosan írok...” (Vö. Éder, 1996)

A prózai szöveg akusztikus megkomponáltságának a pálmáját azonban elemzőinek tanúsága szerint valószínűleg Marcel Proust vinné el. Talán az ő szavait idézve zárhatjuk a leginkább méltóképpen ezt a kis eszmefuttatást:

“Ahogy olvasni kezdek egy szerzőt, egykettőre kiveszem a szavak mögött a dallamvonalat, amely minden szerzőnél más és más, és miközben olvasom, oda se figyelve, folyamatosan dúdolgatom, gyorsítom vagy lassítom, vagy megszakítom a hangokat, hogy kiüssem a taktust, amíg a hang visszatér, mint amikor énekelünk, s a dallam ritmusa szerint gyakran hosszan kitartjuk a hangot, mielőtt kimondanánk a szó végét.

... he egy író rátalál a dallamra, a szavak már maguktól adódnak.” (Proust 1996, 73)

Hivatkozott irodalom:

Adamik Tamás: Római irodalom az archaikus korban. Seneca Kiadó, Budapest, 1993.

Arisztotelész: Rétorika. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Adamik Tamás. Telosz Kiadó, Budapest, 1999.

Butor, Michel: Irodalom, fül és szem. Európa Könyvkiadó, Budapest [1971].

Éder Zoltán: “Én hangosan írok”. Hangzás és íráskép viszonya Babits Mihály A gólyakalifa című regényében. = Írott szöveg — hangzó forma. Szerk. Bolla Kálmán. Egyetemi Fonetikai Füzetek 18. ELTE BTK Fonetikai Tanszék, Budapest, 1996. 31–35. o.

Eichenbaum, Borisz: Hogyan készült Gogol köpönyege? = Az irodalmi elemzés. Gondolat Kiadó, Budapest, 1974. 58–78. o.

Flusser, Vilém: Az írás. Van-e jövője az írásnak? Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermedia, 1997.

Ingarden, Roman: Az irodalmi műalkotás. Gondolat, Budapest, 1977.

Jakobson, Roman: Hang–jel–vers. Gondolat Kiadó, Budapest, 1969.

Marcus, Solomon: A nyelvi szépség matematikája. Szerkesztette Máté Jakab. Gondolat Kiadó, 1977.

McLuhan, Marshall: The Gutenberg Galaxy. The Making of Typographic Man. University of Toronto Press, 1962. (A hivatkozások az 1993. évi kiadásra vonatkoznak.)

Nietzsche, Friedrich: A görög irodalom története. = Nyíri Kristóf – Szécsi Gábor (szerk.): Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig. Áron Kiadó, Budapest, 1998. 21–37. o.

Péter Mihály: A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Tankönyvkiadó, 1991.

Proust, Marcel: Ahogy olvasni kezdek egy szerzőt... = Világosság, 1996/3. 73–79. o.

Szerdahelyi István: Irodalomelméleti enciklopédia. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 1995.

Thienemann Tivadar: Irodalomtörténeti alapfogalmak. Danubia Könyvkiadó, Pécs, 1931.

Vigotszkij, Lev Szemjonovics: Gondolkodás és beszéd. Akadémiai, 1967.

Jegyzetek:

1. A szegmentális elemek akusztikumát — formalizálva, leegyszerűsítve, a beszédhangokat fonémák kévéjébe kötve — képes rögzíteni az írás, az intonációt, a nyelv e “félig szelídített szolgálóját” azonban lényegében nem. (Vö. Péter 1991, 137)

2. Ez nyílván azzal a körülménnyel is összefügg, hogy míg a digitális jeltípusba tartozó szegmentális eszköztár viszonylag könnyen megragadható és jól kezelhető, az alapvetően analóg jellegű szupraszegmentális nyelvi eszközökről ez nem mondható el.