Lázár Ervin: A fehér tigris

Újságíróból lett író, kerülő úton érkezett a szépirodalomhoz Lázár Ervin, nem is tartozik az igazán ifjak közé, írói pályakezdése sorolja csak a fiatal nemzedékhez. Két novelláskötet után ötévi érlelés, csiszolás után '71-ben jelent meg A fehér tigris. A regény az egyéni életpályán is merész újrakezdés: a novellák tollpróbálgatása után az írósággal való végleges eljegyezkedés. Talán kedvez is neki a '68-69-ben meginduló hullám, mellyel a huszon- és harmincévesek nemzedéke megérkezik. A leütés messze hangzó, de nem visszhangzó. Néhány fanyalgó kritika, s lassan a feledés csendje. Érdemtelenül.

A cselekmény

A regény egyszálú. Makos Gábor életének egy — sorsdöntőnek bizonyuló — szakaszát kíséri figyelemmel, mindvégig erre az egyetlen eseménysorra koncentrálva. A főhős a történet minden jelenetében fizikailag jelen van, minden szál az ő kezében fut össze. Nincsenek egymást látszólag véletlenül keresztező cselekményszálak, anekdotikus kitérők, mellékvágányok. A cselekményvezetés szigorúan koncentrált, a szerkezet puritánul feszes.

A késleltető mozzanatoktól, kitérőktől mentes történetformálás szükségképpen szűkíti az ábrázolás körét. A Makos Gábor körül/által formálódó mese hatósugara kicsiny: csak a szorosan őt érintő valóságdarabra terjed ki. A Város — névtelenségére legyünk majd külön is figyelemmel — emberi, társadalmi viszonyainak csak néhány, bár lényeges momentuma merül fel. Nemcsak a tér zárt, az idő is. Mintegy másfél év a teljes regényidő, de kihagyásokkal, tömörítve a regény lapjain mindössze néhány hétre sűrűsödve zajlik a történet. S a szereplők száma is csekély. Három főszereplő és öt-hat statiszta alkotja a regényfigurák “tablóját”. Miért vajon e beszűkülés, s mi kárpótol érte?

Az ok nyilvánvaló. A korlátozott, mesterségesen elszigetelt szűk téridő-korlátok közé szorított világ modellül kíván szolgálni. A Város akármelyik vidéki kisváros lehetne, hiszen egy kisvárosban szokás határozott névelővel illetni a főteret, a Sárkányt s a többit. Kísérleti modellre utal a személyes és társadalmi kapcsolatok leszűkítése is: mind a fő, mind a mellékszereplők kapcsolatrendszere csonka, családi viszonyaik, barátságaik megszokott köre kirekesztetik a regényből. Makos Gábornak nem ismerjük se felmenőit, se senkijét, barátai sincsenek, Szolga Erzsébetnek is csak az egyetlen Makos Gáborja van, Káptalan szintén csak velük való kapcsolatában élő személyiség, Lestyán, Bácski és a többiek személyes környezete mind-mind csak a történet kifejletéhez feltétlenül szükséges módon és mértékben rajzolódnak ki. A Város mint társadalmi környezet is csak egyetlen szemszögből: a Főnök hatalmi gépezete és annak bukása, valamint az ezt azonnal és ugyanúgy követő új hatalom születése és bukása szempontjából ábrázolódnak. A viszonylag szélesre szabható, gazdag valóságanyagból tehát csak a lehető legkevesebbet, a szigorúan a történet szempontjából nélkülözhetetlent rekonstruálja a regény. A cselekmény steril laboratóriumi körülmények közé kerül, ekként válhat modellértékűvé. Semmi, konkrétságánál fogva esetleges tényező nem befolyásolja, külső hatás nem változtathatja, hiszen az eseményeknek a maguk belső logikája szerint kell lefolyniuk, mint egy kémcsőben a kémiai kísérletnek.

A Város névtelensége, kortalansága az általánosítás irányába hat. Mi több, ha a helyszíneknek földrajzilag meghatározható helye, ha a történetnek ismert éve volna, épp e modellszerűség csorbulna. Ez a csonka Város névtelenségében a minimálisan szükséges és elégséges társadalmi közeg, melyben a főhős sorsa kibontakozhat. Bizonyos adalékok igyekeznek életszerűbbé tenni, gyanakszunk, melyik az a valóban létező magyar város, melyik az a főtér, ennek azonban aligha van jelentősége, sőt: néhol zavar, hogy a hely sejthető. Rontja a kísérleti feltételeket: még valamely személyes kötődést, nosztalgiát érezhetnénk iránta. Az időtlenség vágyott és megvalósult minősége között is elgondolkodtató a különbség. Zavarba ejtő mozzanatok utalnak a történés korára: a kénbánya és minden egyéb valamilyen módon a Főnök tulajdonában van, s e Főnök egyeseket börtönbe zárat és fizikailag középkori módon kínoztat, ezzel szemben a rendőrség, a katonaság, a hatalmi-közigazgatási struktúra nagyon is napjainkat idézi. Különös kettősség jön létre a külvilágtól való elszigeteltség, az általánosítást célzó, hiányosan megrajzolt tér-idő koordináták és a modell belső hitelességét szolgáló, a valóság bonyolult viszonyait leképezni kívánó nagyon is kézzelfogható konkrétumok között. A modellérték óhatatlanul gyengül, de nem kárpótol érte a testközelbe kerülő egyediség.

Az egyetlen ívben röppenő fabula felépítése nem a megszokottan regényszerű. A cselekmény az első sorban megindul és egyetlen jelenetben sem akad meg. Nem a lassan kibontakozó, a tetőpont felé felgyorsuló, majd a megoldásban elnyugvó, tehát sokszoros tempóváltásokkal haladó cselekménnyel van dolgunk, hanem egyenletesen pergő történettel. Ez összhangban van a tárgyi mozzanatokat leszegényítő, absztraháló igyekezettel, hiszen a hagyományos tempólassulások mindig is arra voltak jók, hogy apró részleteiben kibontsanak egy-egy mozzanatot, s ez itt szükségtelennek tűnik.

Ez a cselekmény valójában — jóllehet a történet érdekes, szellemes — nem eseménysor-mivoltában lényeges. A fabula valójában nem azonos a történet fő szálával. Makos Gábor viselkedésének, egy emberi magatartás gyökeres megváltozásának folyamatábrájával van dolgunk. Három, egymástól elég élesen elkülönülő fázisban jelenik meg e tulajdonképpen átlagos, jelentéktelen ember. Az első Makos Gábor és környezetének viszonyában a passzív, rémülten védekező szakasz. Az események kényszerpályán mozognak. A csöndes, visszavonult, szerény fiatalember érthetetlen, félelmetes és — mint utóbb kiderül — sebezhetetlen és legyőzhetetlen hatalom birtokosa lesz. A ház, az utca, a Város idegen lesz és ellenséges, elkülöníti és kilöki magából, holott Makos Gábor éppúgy fél, mint tigrise láttán mindenki. Szorongásai, már-már hisztériás rohamai, kitörési kísérletei nagyon is érthetők, hitelesek, ahogyan érthető és hiteles az emberek rettegése. Kitörési kísérletei nélkülöznek minden okos megfontolást, s igazában a “tigris előtti” állapotba vágyik vissza — természetesen hiába. A hatóságok egyre fokozódó nyomása szükségképpen hívja ki erőszakosságát, de az első komoly összetűzés, amely Makos Gábor sebesüléséhez vezet, még korántsem azért következik be, mintha élni akarna hatalmával. Szolga Erzsébet is a normális, átlagos életvitel felé terelné a tigrises embert. Az erdészházba való kiköltözésig tehát az események a maguk szükségszerű logikája szerint az eredeti állapotából, környezetéből, életviteléből kilendített, perifériára sodródott ember értetlen visszatérési kísérletei, és majdnem ugyanolyan értetlen beletörődése, valamint a környezet törvényszerű, hol erőszakosabb, hol rugalmasabb önvédelmi mechanizmusa jegyében zajlanak.

Az erdészház magánya azonban az érlelődés, a felkészülés otthona. Eseményekben szegényebb: csak a magára maradt pár hétköznapjaiból áll. Szolga Erzsébet igyekszik fenntartani a megszokott életvitel még menthető maradékát, megőrizni legalább a külvilághoz fűződő legvékonyabb szálakat. De Makos lassan monomániába merül. Magánya és tétlensége épp arra volna jó, hogy tisztázza viszonyát félelmetesen hűséges tigrisével, hogy megértse feladatát:

“Magához intette a tigrist. A tigris összeszűkült szemében megint emberi értelem fénylett, mint mindig, amikor parancsra várt. Makos Gábor most értette meg, hogy a melléje szegődött csodálatos állat kezdettől fogva valamilyen feladat teljesítésére szeretne utasítást kapni. Egy bizonyos feladatéra, de hogy mire, azt Makos Gábornak kell kitalálnia.

Különös mód nem izgatta a férfit ez a rejtély, bármilyen pontosan értette is. Csak arról szeretett volna meggyőződni, engedelmeskedik-e neki az állat.”(56)

Az egész folyamat kulcsmondatait tartjuk kezünkben. A második szakasz apró, szinte mikroszkopikus eseményelemei a főhős különös, egyre ijesztőbb viselkedési megnyilvánulásait jelenítik meg, melyek mélyén éppen az értetlen és a lényeget érintően közönyös magatartás húzódik. A gyalogút-taposás, a hamar kifulladó olvasási majd kertészkedési kedv, az érthetetlen üvöltés az erdőben, mely elriasztja a Bácski erdész vaddisznóját, a csak ritka pillanatokra, s egyre ritkábban fölengedő depresszió titka mind ebben rejlik: Makos nem akarja, nem tudja a kezébe adott különös erő célját és feladatát megérteni és megfejteni. Megelégszik az erő tudatával, a hatalom elfogadásával. Így érlelődnek a harmadik, a cselekvő szakasz előfeltételei. A rövid fél esztendő során e jámbor és szürke ember viselkedésében sorra, lappangva vagy nyíltan megjelennek az érzéketlenség, a hatalmi mámor, a szűkebb-tágabb környezetével szembeni kíméletlen önzés előjelei, melyek csak lassan, mintegy véletlenek sorozatán át fejlődnek ki. E véletlenek sorozata valójában mulasztássorozat, igazi önmaga meg-megújuló keresésének föladása.

Amennyire az első időben kényszerű szobafogsága heteiben félelme és rohamai logikusak és szükségszerűek, az erdészházban választások sorozata előtt áll. És sorra rosszul választ. Csak az a baj, hogy nem tudjuk miért. E fiatalember általunk megismert élete nem ad semmi fogódzót, hogy megértsük, miért is dönt újra meg újra saját rossz tulajdonságai mellett. Mondhatni, spekulatív e “jellem” kifejlődése. A monomániás, depresszív bensőt jelképező gyalogút-taposás nemcsak meghökkentő, de az előzmények által indokolatlan is. Külső hatás sem éri olyan, ami ezt elhitetné, belső motívumát sem látjuk, s ugyanígy az egyre növekvő ridegségnek sem, mellyel Szolga Erzsébet, Bácski és Káptalan irányába viseltetik.

E lélektani folyamatábrában éppenséggel indokolt valamelyes lélektani realizmust számon kérni. Az erdészházi hónapok adják a regény magvát, e helyt kellene a jellemtorzulást motiválni, a karaktert plasztikussá tenni, s e hiány akkor is zavarba ejt, ha tapasztaljuk, hogy az író kínos igyekezettel kerül minden közvetlen vagy közvetett véleménynyilvánítást, minden érzelmi, gondolati kitérőt, egyszóval eszébe sincs mindentudó és mindenható, hőseit ismerő és dróton rángató alkotónak lenni. De ha már hősét önálló életre keltette, itt nem vezethetné önkényesen saját lelke örvényeibe.

A történet harmadik része az aktív, cselekvő szakasz. Akkor indul, mikor Bácski főerdészt igazságtalanul elbocsátják. Ez az első eset, amikor Makos Gábor tudatosan és határozottan él hatalmával. Mind Bácski, mind később Lestyán ügye, még inkább a Főnök megbuktatása sokáig elfödi a személyiség torzulását, ha mutatkoznak is aggasztó jelek. Úgy tűnik, Makos Gábor egyéniségének egy eddig — a magány és a tétlenség által háttérbe szorított? — ismeretlen része alakítja az eseményeket. A végkifejlet tragédiáit hordozó változás a nyugalom átmeneti heteiben, a régi házba való visszaköltözés után kezdődik.

A történések tempója, belső logikája, kohéziója itt ismét az első részhez hasonló. A hatalmi téboly fokozatosan, de gyorsan bontakozik ki, s ezzel párhuzamosan Makos elveszíti minden erkölcsi megfontolását, emberi tartását. Az a tétova kontroll, ami az erdészházban még legalább bizonyos önmérsékletre késztette, mindinkább eltűnik, ereje és hatalma tudatában minden bűnt elkövet maga és a közösség ellen, ami elkövethető. Egyik bűn követi a másikat, a visszataszító kávéházi jelenet után a rossz választások szükségszerűségével halad a züllés legmélyebb bugyrai felé. S ugyanígy egy másik, ugyanolyan kényszerítő, etikai logika folytán a tigris is elveszíti mitikus erejét és sebezhetetlenségét. Menekülésük a Városból törvényszerűen következik be, a rossz választások tragikus logikájával, mégis megkönnyebbülést hozó végkifejletként.

E cselekményben fabula és szüzsé szinte megkülönbözhetetlen, gyakorlatilag azonos. Beszűkül tehát a “tárgyak totalitása”, az ábrázolt valóságmozzanatok köre, ez azonban nem vezet odáig, hogy a valóságelemek eltorzuljanak a tapasztalatihoz képest, hanem éppen az általánosító igyekezet, a modellértékre törés okán megtartják hagyományos perspektívájukat. A történet elbeszélése kívülálló, de nem felülálló. Az író regisztrálja hősét és hősének világát, de nem tud róla mindent, talán nem is akar… Az elbeszélés megőrzi időben és térben linearitását, s mindezek következtében a hagyományos metonimikus szerkezetet. Nyelvezete száraz, puritán, pontos és célratörő, minden expresszív lírai töltéstől mentes, mondatai rövidek, szabályosak, modalitásukban már-már monotonon ismétlődőn kijelentők. E szikár, konzervatív kompozíció és nyelvezet hangsúlyozza az alkotói távolságtartást, a korrekt elbeszélői magatartást.

Hogy elhiggyük neki a csodát.

Narráció és reflexió

Utóbbinak majdnem teljesen híjával vagyunk. Az imént egy viselkedés megváltozásának folyamatábrájáról szóltunk. Valóban arról van szó. Hogy a viselkedést meghatározó jellem milyen volt, mivé válik és miért, arról hallgat a mű. A motívumokról, belső vívódásokról, érzelmi-hangulati érlelődésről nem szól. Szigorúan megmarad a megnyilvánulások regisztrálásánál, s csak ezek sorozata jelzi a belvilág változását. Makos Gábor és Szolga Erzsébet magatartása, a történések narrációja alig egy-két mondatban színeződik át (ott is alig), érzelmi rezdülésekkel. Persze ezek sem lépik túl a hagyományos mese kereteit, legfeljebb egy-egy rövid pillanatra oldják és fékezik, egy-egy mozzanatban, egy-egy magatartási momentum erejéig fölcsillantják a viselkedés és a belső indítás egységét. Sohasem lényeges személyiségjegyek azonban ezek, csak pillanatnyi érzelmi, hangulati elemek. A tettek, történések hézagait, szakadásait hivatottak áthidalni. Van ebben valami következetlenség. Ha nem akar, nem tud a hős szólni magáról, sem más őróla, ha minden fedve és homályban a szívben és az elmében — honnan ezek a lírai pillanatok? És megfordítva: ha mégis tudható és megfigyelhető a szorongás, az ijedtség, a derű, a hisztéria, miért éppen a leglényegesebb pontokon, a jellem torzulásának váltópontjain nem ismerhető meg az indok és a szándék? Lélektani realizmus néhány apró részletben, konzekvens elzárkózás a jellemábrázolástól — ez a főhős megteremtésének summázata. Nem lehet véletlen.

Értelmezhető talán e hiány sajátos, kimondatlan alkotói reflexióként. “Nem látok bele, nem láthatom előre” — mondja ez a hallgatás. Az emberi személyiség kisarkított helyzetben, különleges feltételek között ismeretlen folyamatokat él végig, melyeknek legfeljebb az eredménye kiszámítható és jósolható, legalábbis jó valószínűséggel. Nevezhető ez az alkotói attitűd akár tiszteletreméltóan tartózkodónak és fegyelmezettnek, s mögé képzelhetünk sokatmondó hallgatást, mégsem változtat hiányérzetünkön. Nem mellékes apróságról van szó, hanem a fabula központi magváról, a lefolytatott gondolati kísérletről.

Ami a belső indításokat illeti, az alkotói reflexió csupa negatívum. De ellentmondást nem tűrő pozitívum, ami a modelljellegből fakadó általánosítást illeti. “Nem tudom miért, de biztosan és mindig és mindenhol és mindenkivel így történik.” — mondja ez a reflexió, mely a cselekményépítkezésben, a meseszövésben búvik meg. Nem egyéb ez, mint a Makos Gábor és a szűkebb-tágabb környezete közti konfliktus, valamint a magatartás mechanizmusának és tragikus végkifejletének megfogalmazásával kifejezett ítélet: a hatalom magában hordja a torzulást, jellegéből fakadóan rossz, embert pusztít és javíthatatlan. A hogyanra és a miértre már nem futja; csak a határozott állításra.

Mivel ez a reflexió rejtett mozzanat, közvetve felfedhető, míves nyelvi megformálást sem kíván. Annál meglepőbb ama néhány ritka hangulati, érzelmi momentum megérzékítő nyelvi formája, ahol ez önként vállalt puritánságból és tartózkodásból kilépve oldottabban szól. Néhol még a hangzás körében is: “csípős szelek suttyantak”, még inkább a jelzők halmozásában: “szelíd, füves táj, néhány, szinte tavaszinak tűnő, röppenni kész bokor”, “langyos, villanyfénnyel telehintett, ételszagú este”, “az ősz áttetsző volt és testmeleg”, “Szolga Erzsébet puha, bő gondosságát”,(57) stb. Minimális luxusa e száraz nyelvnek, életre keltő változatosság a szigorú színtelenségben: majdnem elég arra, hogy hús-vérré tegye hőseit, hogy feloldja a modell száraz elvontságát.

Mese és valóság

A fehér tigris hőse, élete, környezete: a Város és az abban élő emberek, a köztük létező viszonyok mind-mind a lehető legszürkébbek, átlagosak, hétköznapibbak. Annak ellenére, hogy az ábrázolt, bemutatott valóság szűk és absztrakt, hogy a történet többé-kevésbé időtlen, valószínű, talán bizonyos, hogy napjaink magyar kisvárosában vagyunk, hogy a modell elemei e körből valók. A tapasztalatból rajzolt figurák, életutak és életformák vázlatos körvonalai, a csak általánosra redukált, de mégis ismerős emberi és társadalmi viszonylatok veszik körül Makos Gábort, s ezeknek ő velük egyforma része, megélője, alkotója. Ebbe az átlagos hétköznapi világba robban bele a csoda, a megtestesült irrealitás, a tigris, ami egy közönséges nap unott délelőttjén a semmiből föltűnve Makos Gábor nyomába szegődik.

A tigris léte, lénye, külseje, viselkedése gazdája előtt is csak lépésről lépésre világosodik meg. Pontosabban: sohasem világosodik meg egészen. E csodálatos állat végül is rejtelmes lény marad, ami létének célját, megjelenésének értelmét, Makos Gáborhoz fűződő kapcsolatának lényegét illeti. Ereje emberfeletti, kortalan és halhatatlan, állati életfunkciói nincsenek, s ráadásul úgy tűnik, emberi értelme van, csak éppen beszélni nem tud. Csodás, mitikus lény, nem e világból való, Makos Gábor és a Város életében egyaránt az elképzelhetetlent, a mindent megváltoztatót jelenti. Nem egyszerűen díszlet, ami a játékos írói fantázia szülötte egy fantáziából szőtt világban, ahogyan ez a fantasztikus regényben lenni szokott, nem is egyszerűen passzív, “katalizáló” jellegű része a mesének, nem csak a konfliktus lehetőségét megteremtő, de azon kívül maradó kellék. Ez a tigris együtt él Makos Gáborral, együtt él a Várossal, együtt él a történettel, nélküle ez a történet nem történet, ez a tigris a fabula középpontja.

Szimbólum. S hogy megfejtsük, kinek vagy minek a szimbóluma, legalább két kérdésre kell válaszolnunk:

— Mit jelent a TIGRIS önmagában?

— Mit jelent a tigris és Makos Gábor barátsága?

A tigris fizikai ereje meghalad minden elképzelhetőt; legyőzhetetlen; ami fontosabb: tudatos lény, érti saját cselekedeteit és céltudatosan végzi azokat; sajátosan érzékeny, s ez érzékenység és változékonyság belsejéből fakad. A tigrisnek saját etikai mércéje van, amely mérce éppen akkor nyilvánul meg, amikor szilárdsága meginog (a lövés az erdőben, melyet éppúgy érzékelni látszik, mint a szarvas, akit a lövés eltalált), ereje csökken, külső megjelenése fokozatosan megváltozik, magabiztos fölényét elveszti, elgyávul. E tulajdonságai a szimbólum jelölői. Mindegyik erkölcsi-etikai természetű, hiszen sem legyőzhetetlensége, sem fizikai ereje, sem értelme, sem makulátlan tisztasága nem függetlenül az általa végrehajtott cselekedetektől. E jelölők jelöltje is bizonyosan erkölcsi, etikai mércével mérhető lelki-szellemi tulajdonság. Ha a szimbólumot matematikai tisztaságú képletben akarnánk megfogalmazni, megmerevítenénk és kiüresítenénk, de mégis: a tigrisben megjelenő értékérzékenység a jellem tisztaságára, a személyiség önértékelésében és önbecsülésében, a külvilág momentumainak megítélésében uralkodó abszolút etikai mércére utal. A tigris időnként meghökkentő megnyilvánulásai (különös viselkedése minden durvaság és erőszak láttán), amelyek Makos Gáborban és környezetében is meglepőnek és érthetetlennek tűnnek, e tiszta erkölcsiség etikai felsőbbrendűség megnyilvánulásai, mint ahogy lassú, majd egyre gyorsabb elsárgulása, elgyávulása, éhe-szomja föltámadása is ennek negatív bizonyítéka. Az erő, amely borzalommal vegyes megdöbbenést, tiszteletet, majd megalázkodó rettegést kelt: az akaratra, a törhetetlen céltudatosságra látszik utalni.

De ehhez az erőhöz legyőzhetetlenség, egyben különös külső megjelenés és valami titokzatosság is járul. S ez már túllép az erős jellem, az eltökélt akarat fogalomkörén, melyre mint jelöltre rátaláltunk. Olyan belső, a személyiség mélyén rejlő vagy ott kifejlődő tulajdonságra utal, ami az átlagostól különbözik, ritka és kivételes, csak egy bizonyos célra alkalmas és használható, minden más próbálkozás visszaélés, pótcselekvés, zsákutca. Jobb fogalom híján nevezzük így: tehetség, különös adottság valamilyen teljesítményre, ami másnak nem adatott, ami kizárólag egyetlen ember tulajdona, fizikai vagy szellemi többlete. S a misztikus sebezhetetlenség a belső sérthetetlen személyiség-magot: a tettre, az alkotásra való elhivatottságot, s egyben az erre való alkalmasságot és képességet jelképezi. A különös külső, a csillogó hófehér szín, ami a tigriseknél tudvalévően nem létezik, a tisztaság mellett a kivételességet, az egyediséget hivatott érzékeltetni. A talányosság is ide mutat: a belső erő, a tehetség, a különös adottságok “nem beszélnek”, nem nyilatkoztatják ki magukat, nem adnak önként segítséget ahhoz, hogy a megfelelő és az egyedül lehetséges irányba tereljék őket. Fel kell hozzájuk nőni, meg kell keresni és ki kell küzdeni helyüket és terüket, sáfárkodni velük. Ezt sugallja a tigris-példázat.

A tigris tehát összetett jelkép: a tiszta emberség, az erkölcsi szilárdság, a töretlen akarat, a kivételes adottságok jelképe. Olyan, mint a népmesék táltosa — azzal a különbséggel, hogy maga is változó lény, csodás tulajdonságai nem állandóak, csak a “legkisebb királyfival”, a kiválasztott társsal való egyesülésben teljesednek ki (vagy torzulnak el).

A tigris váratlanul és látható, érthető indok nélkül csatlakozik Makos Gáborhoz. Felbukkan — és ettől kezdve egy lépést sem tágít gazdájától. Engedelmessége teljes és föltétlen — ez egy kivételével. Makos Gábor nem érti az állat jelentőségét, lényegét. Kapcsolatuk hullámzó, néhol hűvösebb, néhol barátságosabb, de mindvégig felületes. S ez vezet a tragikus kudarchoz. A tigris és Makos Gábor nem egylényegű. Ez a nem-azonosság a második jelkép.

Ez a játékos írói ötlet, a szellemes truvaille: a tigris, ami a személyiség (részben adott, részben titkon érlelődő, s hirtelen villámcsapásszerűen megvilágosodó) kemény magva, mintegy különválik a többi átlagos tulajdonságoktól, a hétköznapi minőségű és életvitelű egyéntől. Az a belső folyamat, ami a valóságban bizonyára valahol a tudatalatti szférákban, s talán sohasem megismerhető módon zajlik, Makos Gábor és a tigris viszonyában jelenik meg. Az első pillanatban a rémület és az értetlenség uralja a fiút, vagyis önmagával nem tud, nem mer mihez kezdeni. Nem meri, nem tudja fölmérni lehetőségeit és távlatait, hétköznapi emberi minősége messze alatta marad annak az erőnek, melyet birtokol. Gyarlóságai a tigris vakító fehérségének fényében kemény kontúrokat kapnak. Csak az önmagával vívott küzdelem vezethetné el ahhoz, hogy tigrisét ne lássa szerencsétlenségnek, majd fegyvernek, de erre a belső küzdelemre nem is képes, nem is hajlandó. S éppen ezért marad felemás kapcsolata tigrisével: saját, legjobb belső erőivel. A tigris agresszív hűsége bizonyítékul szolgál: az erő és a képesség az ezzel megáldott ember kiirthatatlan része és tulajdona, társa és követője. E szörnyű hűség azonban csapda is. Tévedések, félreértések, visszaélések lehetőségének csapdája. Éppen ezeken vezet végig a cselekmény. Ily módon a tigris mint jelkép a kapcsolat regénybeli kifejlésében allegóriává bővül. A személyiség belső erői harcának allegóriájává, a lehetséges végkifejlet-változatok egyik, szomorúan gyakori, szinte szükségszerű esetét szemléltetve. Ha továbbgondoljuk, akár politikai, hatalmi jelöltet is sejthetünk e jelölők mögött, s persze a történet maga sugall is ilyen következtetést. De ugyanígy gondolhatunk a művészsors elvetélődésére is, hiszen a tigrises ember végképp nem leli ereje, hatalma célját, irányát, s ily módon akár értelmiségi életminták, kallódó tehetségek is eszünkbe juthatnak. Az ígéretesen megáldott ember valahogy így pazarolja legjobb képességeit, rontja önnön sorsát és másokét… De az ilyen szoros konkretizálás nélkül is meggyőző a sajátos barátság, mely a félelemtől a közeledésen át a szörnyű cinkosságig vezet.

Ezért és ennyiben kell a tigrist, az irrealitás világából átemelt, megálmodott csodalényt a fabula szervező középpontjának tartanunk. Makos Gábor minden cselekedetét a tigris indítja, teszi lehetővé és helyezi végül is az ítélet fényébe. Csak vele és általa történik mindenkivel és mindennel minden. Léte, lénye, működése, Makos Gáborral való kapcsolata vezérli a regényt, a többiek passzív, szenvedő alanyként vesznek benne részt, ahogyan maga Makos Gábor is pusztán sodródva, önhibájából kiszolgáltatottan kering a megtestesült csoda, a legcsodálatosabb emberi tulajdon körül.

Szomorú kép ez egy szomorú világról és reménytelen jellemekről. Borúlátó ítélet az önmagához felnőni képtelen emberről, s annál is erősebb ítélet, amennyivel több e mesés lény sugalmazó, kifejező ereje minden lapos tanmesénél. A jelképes-irreális elem a hétköznapian szürke és földhözragadtan valóságos világban hallatlan erővel sugalmazza e borúlátást, ellentmondást nem tűrően szuggerálja az ítéletet.

De A fehér tigris kétarcú mű. A szellemes és feszes kompozíció, a homogén és alkalmazkodó nyelvezet, a célratörő és minden akadályt elhárító alkotói tudatosság: megannyi nagy erény. A motiváció szegényessége és hézagai, a modellérték felemássága mégis torzóvá teszik. Tehetséges alkotó izgalmas kísérlete, a kortárs magyar regény metamorfózisának a jelképes irreális elem alkalmazása és középpontba állítása által fontos állomása, de nem kiemelkedő mű, nem kiküzdött végeredmény. Az életműben nem követte még méltó folytatás,(58) de az évtized és az évtizedet követő regények sorában nem maradt követés nélkül.