Részletek

Hegedüs Géza FONTATLANSÁGOK

című könyvéből

Az illetlen színjáték klasszikusa

 

mit az ókori görög világban "mimiambosznak" mondtak, azt mi kabarétréfának nevezzük. A Krisztus előtti harmadik-negyedik században már leginkább efféléket játszottak, mivel a kultúra hanyatlásának idején leszoktak a halhatatlan tragédiákról és a kritikai hangú komédiákról. Szerzőik közül a halhatatlanok névsorába csak egy került, ő is csak 1890-ben.

Akkor a sivatagi homokban találtak egy pergament, amelyen hét egész és egy töredékes mimiambosz volt olvasható, a kétezer évvel előbbi szerző nevével. Ez volt Hérondász. Különös véletlen folytán nemsokára - megint csak a homokban - találtak egy újabb pergament, ezen tizenegy apró komédia volt olvasható. A szerző neve: Hérodász. Minthogy a két leletben néhány vidám dialógus azonos volt, kétségtelen, hogy a szerző azonos. A tudósok azóta is vitatkoznak, melyik a valódi név. A jelenetek, mai szóval élve, igen illetlenek voltak, főleg a bordélyok világában játszódtak.

Az egyik legmulatságosabb darabról máig is vitatkoznak, hogy valóban Hérondász írta-e vagy valaki más, aki tudatosan utánozta őt. Ez arról szól, hogy egy bordélyházba a szomszédból betér egy háziasszony, hogy kiegészítse azt az ennivalóra szánt kevés pénzt, amit a férje ad neki. Nem kell sokáig várnia, sietve jön az első vendég, akiről azonnal kiderül, hogy a magát éppen eladni készülő asszony férje. A mindkettejük számára meglepő pillanat után a feleség nem engedi szóhoz jutni a férjét, azonnal lehordja, amiért ilyen helyekre jár, ahelyett, hogy elég kosztpénzt adna feleségének. A szitkokkal elárasztott férj végül hazamegy feleségével, hogy vágyait otthon elégítse ki.

A tanulság: az úrhölgy se rosszabb, mint a kéjhölgy, csak olcsóbb.

Mátyás király özvegye

 

léggé közismert, hogy Mátyás királyunk feleségét - pontosabban: a második feleségét - Beatrixnak hívták, teljes olasz nagyúri nevén: Beatrice d´Estének. Híresen szép, pompakedvelő, művészeteket pártoló, amolyan igazi királyi hölgy volt. 47 éves erőteljes férfi volt Mátyás király, amikor meghalt, felesége több mint 10 évvel fiatalabb nála, tehát még igen vonzó, fejedelmi asszony. Nem is habozott, férje halála után szinte azonnal kinyilvánította, hogy hajlandó férjhez menni ahhoz, aki Mátyás után a magyar király lesz.

A trónusra többen is pályáztak, köztük a lengyel származású, de örökség révén cseh király: Jagello Ulászló. Ez a fejbólintó trónkövetelő felettébb jelentéktelen, teddide-teddoda ember volt, de igen jó megjelenésű, szép tekintetű férfi, akit sokkal jobban érdekeltek a nők, mint az országos gondok. Szeretett volna magyar király is lenni, de nem akaródzott megnősülni, mert más hölggyel - talán hölgyekkel - volt elfoglalva. Valamiféle megoldást kellett találni. Erre azonnal vállalkozott is a történelmi méretekben ármányos főpap, Bakócz Tamás, akkor éppen esztergomi érsek, aki szívélyes kapcsolatban volt azzal a Rodrigo Borgia nevű spanyol nagyúrral, akit pápaként VI. Sándornak neveztek, és akkor is, azóta is a történelem legerkölcstelenebb főpapjának tartottak. Bakócz vele beszélte meg a használható módszert, hogy Ulászló el is vegye, meg ne is vegye feleségül az özvegy Beatrixot. A megoldás az volt, hogy Ulászló titokban vegyen feleségül egy nőt, aki hajlandó úgy királyné lenni, hogy ne legyen sokáig királyné. A frigy megtörtént, de nem tették közhírré. Ekkor Bakócz közölte Beatrixszal Ulászló üzenetét, hogy hajlandó azonnal feleségül venni, ha közbenjár, hogy ő legyen Mátyás király utódja a trónon is, az ágyban is. A magyar urak nem is húzódoztak királlyá emelni a lengyel-cseh igénylőt, mert előre tudták, hogy a habozó-könnyelmű ember nem fog sok vizet zavarni. Tehát Ulászló lett a magyar király, és azonnal meg is tartották az esküvőt. Az esküvői szertartást, a gyűrűváltást, utána a szentmisét Bakócz Tamás maga pontifikálta, s ő vezette az új házaspárt a nászágyhoz.

Néhány nappal később pedig Rómában megállapították, hogy Ulászló bigámiát követett el, s még örülhet, hogy csupán semmisnek mondották a házasságot. Hamarosan megsemmisítették az előző házasságát is, a király foglalkozhatott bármelyik úrnővel, el is vehette, ha úgy kívánta.

Piszkos ügy volt. Beatrix bárhová, bárkihez fordult, senkinek se volt kedve beavatkozni Borgia pápa sötét ügyeibe. Beatrix gyászruhát öltött, visszament olasz hazájába. Ott is mindhalálig feketében járt, még futó szerelmi kalandjaiban sem vetette le a gyászruhát.

Nem szép történet... de így igaz.

A szerelem hava

 

aiát maga a főisten, Zeusz is jókedvűen hívta magához, szerelmükből született Hermész, az utak, a kereskedők és a tolvajok istene. Maia a virágzás, a jókedv, a játékos öröm istennője. Róla nevezték el a virágzás és a szerelem hónapját májusnak.

A májusi történetek a képzeletben is, a valóságban is, a költészetben is az égi és földi szerelemről szólnak. Az ősi képzelet szerint maga a föld virágzása is szerelmi bonyodalomból származik.

A hajdani görögök úgy tudták, és tőlük évezredről évezredre tudják a népek, hogy akkor virágzik ki a föld, amikor Perszephoné, az alvilág királynője a mélységekből fellátogat a földre, szerető édesanyjához, Démétér asszonyhoz, a termés és a termékenység istenasszonyához, aki a viszontlátás örömére kivirágoztatja a mezőket, erdőket, termőföldeket és vadonokat. Fontos történet az emberiség útján Perszephoné változatos élete, alvilágból felvilágig, felvilágtól alvilágig.

Ez úgy kezdődött, hogy Perszephoné, a még alig felserdült, gyönyörű szép leányka társnőivel együtt táncolt a réten. Mezei virágokat szedtek, csokorba kötözték, énekeltek. Odafentről derűsen nézett le rájuk Héliosz napisten. Egyszerre azonban megnyílt a föld. A mélységből arany szekér gördült fel, tűzokádó szörnyek húzták. Maga Hádész úr, az alvilág királyi főistene ült a bakján. Perszephoné mellett a szörnyek megtorpantak, az isteni nagyúr leugrott, átkarolta Perszephonét, feltette az arany szekérre, és máris robogott vele a mélységek mélységeibe. Ott Hádész azonnal feleségül vette Perszephonét, és maga mellé ültette királyi trónusára.

Nem is volt ez rossz. Az alvilági halottak főistene igen kellemes férjnek bizonyult. Az alvilág új királyasszonya pedig örömmel vette tudomásul, hogy hatalmasabb és tekintélyesebb asszony, mint a föld összes halandó királynője és királynéja. Bánkódott ugyan, hogy férje elszakította szeretett édesanyjától, de vigasztalódott is a gyönyörűséges házassággal és a nem kevésbé gyönyörűséges hatalommal.

Nem így a gyászba borult anya. Démétér, lévén istenasszony, azonnal megtudhatott minden titkot. Őrjöngésig felháborodott, hogy az az alvilági legfőbb úr, aki ráadásul a rokona is, képes volt elragadni és szerelemre kényszeríteni édes leánykáját. Bánatában egyszeriben elhervadtak a virágok, kiszáradtak a patakok és a kutak, a nap sugarai elé fellegek költöztek. Mintha haldoklott volna az egész föld. Maga Démétér pedig meg sem állt, míg fel nem ért az Olymposz hegy legtetejére, ahol az istenek királyi palotája volt. Odaállt a rettenetes főisten elé, akinek nagyon régen, ifjú korában, egy-két kellemes alkalomra szeretője is volt. Egyszerre zokogva és háborogva adta elő sérelmét.

Zeusz természetesen mindent tudott, hiszen egy isten előtt nincsenek titkok, a legfőbb isten előtt pedig minden világos, ami van és ami nincs. Azt pedig tudták odafent is, idelent is, hogyha haragos, akkor villámokat dobál, de ismeri a méltányosságot, a részvétet is. És ha valaki ebben az ügyben rendet tudott teremteni, hát az ő volt. A legfürgébb istent, parancsainak leggyorsabb végrehajtóját, Hermészt (akiről tudjuk, hogy a főisten és a vidám Maia szerelméből született) azonnal megbízta, hívja a magasságos trón elé a mélységből Hádészt és Perszephonét, álljanak a sértett és bánatos Démétér mellé és méltányosan egyezkedve szüntessék meg a haragot. A legfontosabb az - hangoztatta a mindenkinél bölcsebb főisten -, hogy egyikük se legyen csökönyös, mindenki engedjen egy kicsit és várja el, hogy a másik is engedjen.

Így is lőn. A békesség és a közös boldogság kedvéért megegyeztek abban, hogy Perszephoné az év egy részében éljen királynőként Hádész mellett, legyen a halottak bírája, az alvilág gyönyörködtetője. Az év másik részében azonban jöjjön fel a felvilágra, epedve váró édesanyja kedves gyermekének. Démétér megfogadta, hogy amikor leánya mellette lesz, itt a felvilágban, akkor kivirul a rét, csillog a napfény, zsendül a vetés, és elárad a szerelem a földön.

Legjobb tehát évről évre úgy kezdeni, hogy a csintalan Maia istennő hónapjában kezdődjék ez a derű. Ha azután már betakarították a termést, s az élet már biztonságban van, és Perszephoné visszatér alvilági férjurához, lehet akár zord idő is. Aki úgy látja jobbnak, húzódjék barlang mélyébe, aludjék. Aki elviseli a szelet és a havat, az vegye az íját és dárdáját, múlassa magát vadászattal.

Ami valamikor Maia vidámságaival kezdődött, Perszephoné májusi hazatérteivel vált az emberiség mindig várt időszakává.

Azóta évezredek múlottak el, és május a szerelem és vidámság hónapja volt és maradt. Az ifjak ilyenkor virágot dobáltak szerelmesük ablakába, vagy facsemetét ültettek a leányok ablaka alá. A leányok követve Maia istennő hagyományát, maguk biztatták a legényeket az ölelésre. Májusban az ifjak táncolni, mulatozni, együtt enni-inni mentek ki a rétre. A májusi mulatozás, a majális sok országban vált szokásos örömünneppé.