Hetedik felfedezés:
A MOZDONYSötét este volt. Az állomás felé gyalogoltunk, mint öt ös
szeesküvő. A báró ugyanis azt mondta, hogy bár a mozdony az övé, az állomásfőnök azonban mégse szereti, ha használja, mégpedig forgalmi okokból. Így jobb lesz, ha nem is szólunk neki.Esti fények csillogtak. Fék nyikorgott, egy tolatómozdony füttyentett. A párhuzamos sínpárok csillogva húzódtak el az éjszakában.
Óvatosan közeledtünk a mellékvágányhoz, ahol a báró mozdonya állt. De most valamivel lejjebb sötétlett, és nyil
ván be volt már fűtve, mert halkan szuszogott.- Várjatok itt! - suttogta a báró, és eltűnt a sötétben. Szívdobogva vártunk. Csakhamar visszajött. - Pszt - mondta -, gyertek utánam!
Utána mentünk, és rövidesen ott álltunk a mozdony me
llett. Igaz, hogy afféle kis tolatómozdony volt csak, de számunkra mégis a csodák tűzokádó szörnyetege, amelynek egyes-egyedül mi parancsolhattunk.Pillanatok alatt felkapaszkodtunk rá.
- Tudod vezetni? - kérdezte Üsti, aki maga is el
vesztette fensőbbséges nyugalmát.A báró fölényesen legyintett. Nem tűnt fel nekünk, hogy milyen sápadt, mert hiszen mindig az. Merezsényi a sz
eneskocsiba lökte a lapátot, a báró pedig a csapokat, szelepeket, tolattyúkat forgatta látható szakértelemmel. Mindannyiunk arca a kazán tüzének veres visszfényében lángolt, s életünk legizgalmasabb pillanatait éltük át, amikor a báró egy kézmozdulatára gőz süvített a mozdony oldalán.Ugyanebben a pillanatban megrántott egy fogantyút, s a mozdony kerekei forogni kezdtek. Forogni! Ment a mozdony! Egyre gyorsabban pöfögött, gördült a váltókon át, s mire újfent lélegzeni mertünk, már elhagytuk magunk mögött az állomást.
Most már zakatolva futott a mozdony. Sírt és fütyült a szél a fülünk mellett. Pöfögtek, sisteregtek a szelepek, kattogo
tt a dugattyú kétoldalt. Erdők, tanyák, ligetek mellett száguldott el a gép, és a báró mozdulatlan, falfehér arccal állt a fogantyú előtt. Ismét meghúzott valamit, és itt, ahol a Sáfránpuszta dombjai között erősen lejtett a pálya, pokoli sebességgel kezdett rohanni a mozdony. Elállt a szívünk verése is, és nem kaptunk levegőt. Recsegett, nyögött eresztékeiben a masina, fütyült a szél, zakatoltak a sínek, és egyre őrületesebben rohant a mozdony. A kanyarodónál csaknem féloldalra dőlt. Lexi fel sikoltott. A báró eltakarta a szemét.- Nem tudom megállítani! Nem tudom! - jelentette be csaknem zokogva.
Összenéztünk és hallgattunk. Üsti mondani akart vala
mit, de nem tudott. A veszély pillanatában mindenki azon igyekezett, hogy megőrizze önuralmát. A mozdony pedig szédületes sebességgel rohant a nyílt pályán lefelé.Elrobogtunk egy alvó őrház előtt. Üsti végső kétsé
gbeesésében félrelökte a bárót, és húzgálni kezdte a csapokat, de hiába. Óriási lendülettel fordult jobbra a mozdony, és zihálva, süvítve fúródott az éjszakába előre, feltartóztathatatlanul. Mindnyájunk agyán átvillant ekkor már az, hogy mi lesz, ha szembejön a gyors. A pesti gyors! Vagy ha a következő állomáson belerohanunk egy veszteglő vonatba?! És a mozdony, mit sem törődve őrjítő gondolatainkkal, rohant, süvített, tombolt tovább. Lexi hangosan sírt, a báró lehajtott fejjel a lépcső mellett állt. Merezsényi megfogta a legnagyobb fogantyút, és teljes erővel hátrarántotta.Ugyanekkor a mozdony megállt. Remegve, fújtatva, mint egy megvert paripa állt a nyílt pályán, és még rá se értünk örülni ennek, már felkiáltott Müller:
- Nézzetek hátra!
Mögöttünk egyre növekvő fénypont közeledett sebesen. A síneken előrevetette sug
arait.- Leugrani! - kiáltott Üsti, és már ugrottunk, mint a bolondok.
- A nádasba! - nyögte most a báró, aki ismerte a környéket, és vad rohanás kezdődött a buckákon. Egyszerre Üsti felo
rdított: - Hol van Lexi?Valóban, Lexi nem volt velünk. A mozdonyon maradt. De száz méterre sem volt már tőlünk az izzó, rohanó fén
yszem a síneken, amely el fogja söpörni a mozdonyt!- Szaladjatok tovább! - kiáltotta Üsti, és visszafor
dult. A nádas széléről láttuk, hogy nagy ugrásokkal eléri a veszteglő mozdonyt, felkapaszkodik rá, és karjában az ájult Lexivel, leugrik róla. Ugyanekkor odaért a rohanó jármű, és mi borzadva takartuk el a szemünket.Amikor újra kinyitottuk, Lexi rohant felénk, magához térve. A jármű megállt a mozdony előtt, és lámpás emberek szálltak le róla. Láttuk, hogy közrefogják Üstit.
Bebújtunk a nádasba. Dideregtünk a hidegtől
és az izgalomtól. A báró elöl ment, és mi szótlanul követtük. Egyre szegény Pistán járt az eszünk. De nem tehettünk egyebet, mint baktattunk szomorúan hazafelé.Éktelen hosszú és fáradságos gyaloglás után hazaértünk, és sikerült észrevétlen a szobáinkba jutnunk. A bárótól egyikünk se búcsúzott el. Ficsúr, "aki" már minden éjjel a szobánkban aludt, nagy örömmel fogadta az összetört társaságot, de azonnal lekonyult a farka, amikor észrevette, hogy Üsti nincs közöttünk.
Keserves éjszaka volt. Nyögve forgolódtunk ágyunkban, és azt hiszem, egyikünk se sokat aludt. Reggel karikás szemekkel, elkeseredve bámultunk egymásra, amikor kopogtak, és bejött a báró úr a fiával együtt, aki még sápadtabb volt, mint egyébkor,
- Szomorú hírt hozok, fiúk - mondta a báró úr -, társatok, Üsti az állomáson ül, és most fogják a csendőrök kihallgatni. Beszéltem az állomásfőnökkel, aki azt meséli, hogy Üsti tegnap felkapaszkodott egy veszteglő mozdon
yra, elindította, és majdnem Sáfránpusztáig ment vele, amivel borzalmas katasztrófát okozhatott volna. A fiú bevallotta tettét, és azt is, hogy teljesen egyedül követte el.- Nem igaz - kiáltott Gomb Lexi, kihúzva vékony alakját -, én is vele voltam! Miattam került a csávába! - Én is vele voltam! - mondta Merezsényi. Müller is jelentkezett.
- Én is!
- Szóval mind az öten - mondta a báró úr -, szép dolog! És más nem volt veletek?
- Nem - feleltük egyhangúan.
- Senki más?! - kérdezte újra.
- Senki! - hangzott a felelet.
- Nem igaz - mondta most halkan a kis báró -, én hazudtam nekik,
hogy enyém a mozdony. Már Pesten mondtam nekik... És én vagyok a hibás... nem ők.A báró úr különös tekintetet vetett fiára, aztán ránk. Majd kiment a szobából, és otthagyott minket a legnagyobb drukkban.
Befogatott és elment. Délután négykor jött meg; a kocsin ott ült Üsti is. A báró úr megveregette a hátát, és Üsti vala
mit motyogott. Aztán bejött hozzánk, és mi elárasztottuk kérdésekkel, de ő mindenre azt felelte, hogy nem emlékszik semmire, éhes.Az uzsonnánál a báró szörnyen köszörülte a torkát, és
a következőket mondotta, pálcájával csapkodva maga körül:- Ha megengeditek, írok a szüleiteknek, hogy még egy hétig maradhassatok nálunk. Ha van kedvetek, miután kiderült, hogy nincs mozdonyom és...
- Van kedvünk - jelentettük ki egyhangúlag, annál is inkább, mert tudtuk, hogy vasárnap nagy atlétikai verseny lesz, amely rengeteg izgalmat ígért. A báró láthatóan örült, hogy nem tagadtuk meg kérését (amelyre egyébként éppen mi akartuk őt kérni), és Me
rezsényi az asztal alatt hozzám csúsztatta a noteszát, amelyben ezt olvastam:"Báró: ezentúl Richárd." És én visszaírtam neki: "Sőt: R
icsi!"