Sötét este volt. Az állomás felé gyalogoltunk, mint öt összeesküvő. A báró ugyanis azt mondta, hogy bár a mozdony az övé, az állomásfőnök azonban mégse szereti, ha használja, mégpedig forgalmi okokból. Így jobb lesz, ha nem is szólunk neki.

Óvatosan közeledtünk a mellékvágányhoz, ahol a báró mozdonya állt. De most valamivel lejjebb sötétlett, és nyilván be volt már fűtve, mert halkan szuszogott.

Utána mentünk, és rövidesen ott álltunk a mozdony mellett. Igaz, hogy afféle kis tolatómozdony volt csak, de számunkra mégis a csodák tűzokádó szörnyetege, amelynek egyes-egyedül mi parancsolhattunk.

- Tudod vezetni? - kérdezte Üsti, aki maga is elvesztette fensőbbséges nyugalmát.

A báró fölényesen legyintett. Nem tűnt fel nekünk, hogy milyen sápadt, mert hiszen mindig az. Merezsényi a szeneskocsiba lökte a lapátot, a báró pedig a csapokat, szelepeket, tolattyúkat forgatta látható szakértelemmel. Mindannyiunk arca a kazán tüzének veres visszfényében lángolt, s életünk legizgalmasabb pillanatait éltük át, amikor a báró egy kézmozdulatára gőz süvített a mozdony oldalán.

Most már zakatolva futott a mozdony. Sírt és fütyült a szél a fülünk mellett. Pöfögtek, sisteregtek a szelepek, kattogott a dugattyú kétoldalt. Erdők, tanyák, ligetek mellett száguldott el a gép, és a báró mozdulatlan, falfehér arccal állt a fogantyú előtt. Ismét meghúzott valamit, és itt, ahol a Sáfránpuszta dombjai között erősen lejtett a pálya, pokoli sebességgel kezdett rohanni a mozdony. Elállt a szívünk verése is, és nem kaptunk levegőt. Recsegett, nyögött eresztékeiben a masina, fütyült a szél, zakatoltak a sínek, és egyre őrületesebben rohant a mozdony. A kanyarodónál csaknem féloldalra dőlt. Lexi fel sikoltott. A báró eltakarta a szemét.

Összenéztünk és hallgattunk. Üsti mondani akart valamit, de nem tudott. A veszély pillanatában mindenki azon igyekezett, hogy megőrizze önuralmát. A mozdony pedig szédületes sebességgel rohant a nyílt pályán lefelé.

Elrobogtunk egy alvó őrház előtt. Üsti végső kétségbeesésében félrelökte a bárót, és húzgálni kezdte a csapokat, de hiába. Óriási lendülettel fordult jobbra a mozdony, és zihálva, süvítve fúródott az éjszakába előre, feltartóztathatatlanul. Mindnyájunk agyán átvillant ekkor már az, hogy mi lesz, ha szembejön a gyors. A pesti gyors! Vagy ha a következő állomáson belerohanunk egy veszteglő vonatba?! És a mozdony, mit sem törődve őrjítő gondolatainkkal, rohant, süvített, tombolt tovább. Lexi hangosan sírt, a báró lehajtott fejjel a lépcső mellett állt. Merezsényi megfogta a legnagyobb fogantyút, és teljes erővel hátrarántotta.

Mögöttünk egyre növekvő fénypont közeledett sebesen. A síneken előrevetette sugarait.

- A nádasba! - nyögte most a báró, aki ismerte a környéket, és vad rohanás kezdődött a buckákon. Egyszerre Üsti felordított: - Hol van Lexi?

Valóban, Lexi nem volt velünk. A mozdonyon maradt. De száz méterre sem volt már tőlünk az izzó, rohanó fényszem a síneken, amely el fogja söpörni a mozdonyt!

- Szaladjatok tovább! - kiáltotta Üsti, és visszafordult. A nádas széléről láttuk, hogy nagy ugrásokkal eléri a veszteglő mozdonyt, felkapaszkodik rá, és karjában az ájult Lexivel, leugrik róla. Ugyanekkor odaért a rohanó jármű, és mi borzadva takartuk el a szemünket.

Bebújtunk a nádasba. Dideregtünk a hidegtől és az izgalomtól. A báró elöl ment, és mi szótlanul követtük. Egyre szegény Pistán járt az eszünk. De nem tehettünk egyebet, mint baktattunk szomorúan hazafelé.

- Szomorú hírt hozok, fiúk - mondta a báró úr -, társatok, Üsti az állomáson ül, és most fogják a csendőrök kihallgatni. Beszéltem az állomásfőnökkel, aki azt meséli, hogy Üsti tegnap felkapaszkodott egy veszteglő mozdonyra, elindította, és majdnem Sáfránpusztáig ment vele, amivel borzalmas katasztrófát okozhatott volna. A fiú bevallotta tettét, és azt is, hogy teljesen egyedül követte el.

- Nem igaz - mondta most halkan a kis báró -, én hazudtam nekik, hogy enyém a mozdony. Már Pesten mondtam nekik... És én vagyok a hibás... nem ők.

Befogatott és elment. Délután négykor jött meg; a kocsin ott ült Üsti is. A báró úr megveregette a hátát, és Üsti valamit motyogott. Aztán bejött hozzánk, és mi elárasztottuk kérdésekkel, de ő mindenre azt felelte, hogy nem emlékszik semmire, éhes.

Az uzsonnánál a báró szörnyen köszörülte a torkát, és a következőket mondotta, pálcájával csapkodva maga körül:

- Van kedvünk - jelentettük ki egyhangúlag, annál is inkább, mert tudtuk, hogy vasárnap nagy atlétikai verseny lesz, amely rengeteg izgalmat ígért. A báró láthatóan örült, hogy nem tagadtuk meg kérését (amelyre egyébként éppen mi akartuk őt kérni), és Merezsényi az asztal alatt hozzám csúsztatta a noteszát, amelyben ezt olvastam:

"Báró: ezentúl Richárd." És én visszaírtam neki: "Sőt: Ricsi!"