LOUISE LABÉ

(1525-1565)

 

 

Tüneményes asszony lehetett. Egy gazdag lyoni kötélverő mester leánya, s egy még gazdagabb kötélverő felesége. Író, költő, zenész barátai úgy emlékeznek rá, mint “a szép kötélverőnére”. Aki írt, beszélt róla, idővel emlékezett rá, elragadtatással szólt szépségéről, műveltségéről, énekhangjáról, lantjátékáról. Szalonja Lyonban a költészet és mindenfajta művészet egyik központja volt. Az ő szalonjában még a párizsi költők — a Ronsard és Du Bellay köréhez tartozók — is megfordultak. Ezek magukkal egyenlő színvonalúaknak és jelentőségűeknek vallották a Louise Labé körül csoportosuló művészkortársakat, akik közül Maurice de Scéve-et a “Pléiade" nagyjai is magukkal egyenrangúaknak tudták. — Több mint négy évszázad után igen nehéz eldönteni, mennyi a valóság és mennyi a rágalom abból a sok gyalázkodásból, amely léha, csapodár asszonynak hirdeti, hiszen a rágalmazó szonetteket és gúnyiratokat azok készítették, akiknek szerelmi közeledését visszautasította. Túlságosan szép, túlontúl okos és művelt, széles körökben híres volt ahhoz, hogy ne legyen hírhedett. — Annyi bizonyos, hogy szonettjeiből egy szenvedélyes szerelem regénye bontakozik ki, s erről sokan állították akkor is, azóta is, hogy vallomás saját nagy élményéről. De sem ez, sem az ellenkezője nem bizonyítható. Azt azonban soha senki se tagadta, hogy alig hihetően kis életművével a francia reneszánsz legnagyobb költőnője, sokak szerint az egész világirodalom költőasszonyai közt ő a legnagyobb.

Szakadatlanul az irodalomban, a művészetekben élt. De példátlanul kényes volt rá, hogy amit a kezéből kiadott, az formában, tartalomban, stílusában, nyelvi egyediségben tökéletes legyen. Egy-egy szonett 14 sorát hónapokig csiszolgatta, olykor évek múlva is szépített rajtuk, amíg megmutatta vagy éppen kiadatta. Egész életműve három elégia és huszonhárom szonett. Halhatatlan remekírónak ennél szűkebb “összes műve" sem azelőtt, sem azóta nem volt.

A reneszánsz szellem lehetővé tette, hogy a nők is tanulhassanak, különösen a gazdag családok leányai. A társadalmi fejlődés ugyan még a feudalizmusnál tartott, de a polgár már gazdagodhatott, művelődhetett, kezdett felnőni a nemesek mellé. Mégis: a tudásszomj megszállottjának kellett lennie annak a leánynak, aki művészien kezelt anyanyelvén kívül jól megtanult latinul, olaszul és spanyolul, jártas volt a klasszikusok és a kortársak irodalmában-költészetében, tetszelegve játszott filozófiai, matematikai, fizikai ismereteivel. Miközben hol énekével, hol lantjátékával ragadta el vendégeit. Szalonja megelőzte a következő, a XVII. század híres asszonyainak irodalmi szalonjait.

Lyon ebben az időben az olasz irodalmi hatás franciaországi központja volt. Petrarca volt a fő példakép. A Labé-szalon ennek a költői irányzatnak a központja volt. A lyoni költők jó része alázatos utánzója volt Petrarcának. Louise Labé éppen azzal magasodott kortársai-barátai-udvarlói fölé, hogy ő ezzel az azonnal sikeres 23 szonettel teljesen önálló; Petrarcára csak a 14 soros zárt versformával emlékeztetett. Érzelmessége és ugyanakkor szenvedélyessége nem tükrözi senki másnak a hatását. Három elégiájának hangulatvilága pedig egyben-másban már előlegezi a XVIII-XIX. század szentimentalizmusát és romantikáját.

Ha a rágalmazó hírverések pletykaanyagát nem akarjuk életrajzi adatoknak elfogadni, akkor Louise Labé élete tüneményes, elragadó, de nem változatos. — Élt, tündökölt, keveset írt, de az halhatatlan, s valószínűleg nemcsak sikeres, hanem boldog is volt ama negyven év alatt, amely adatott neki. — És hogy valójában milyen is volt a magánélete, ez végérvényesen titok maradt. Így még érdekesebb.