ELŐSZÓ

A jelen kötet sok tekintetben Albert B. Lord professzor “Énekmondók” (The Singer of Tales) című művének kiegészítése. Lord professzor Milman Parry munkáját folytatta, akinek Homérosz-tanulmányai arra késztették, hogy végiggondolja, miként követett a szóbeli és írott költészet egymástól természetszerűleg eltérő mintákat és funkciókat. Abban a meggyőződésben, hogy Homérosz költeményei orális kompozíciók voltak, Parry “azt a feladatot tűzte maga elé, hogy cáfolhatatlanul bebizonyítsa — amennyiben lehetséges — a költemények szóbeli jellegét, s e célból tanulmányozni kezdte a délszláv epikát”. Ezeknek az újkori epikus műveknek a vizsgálata, mint kifejtette, “azt célozta, hogy meghatározza az orális elbeszélő költészet formáját... Módszere az volt, hogy megfigyelte: miként működtek a dalnokok egy tradicionális leíratlan ének fejlesztésében, s hogy feltárja, énekeik formája milyen összefüggésben van azzal, hogy az írás-olvasás eszköze nélkül sajátították el és gyakorolják művészetüket.”

Lord professzor könyve és Milman Parry tanulmányai természetesen és kézenfekvően igazodnak a mi elektronikus korunkhoz: ennek kifejtéséhez talán A Gutenberg-galaxis is hozzájárulhat. Manapság mi épp annyira vagyunk benne az elektronikus korban, mint amennyire annakidején az Erzsébet-koriak a nyomdászat és a mechanika korszakában. És ugyanazt a zavartságot és bizonytalanságot tapasztaljuk, amelyet ők éreztek, mikor egyidejűleg két egymással ellentétes társadalmi formációban és gyakorlatban éltek. Míg az Erzsébet-koriak a középkori rendiség és modern individualizmus életérzése között találták magukat, mi éppen az ő mintáikat váltjuk fel, amikor az elektronikus technológiával kerülünk szembe, mely az individualizmust elavulttá, a közösségi egymásrautaltságot pedig kötelezővé teheti.

Patrick Cruttwell egész tanulmányt (The Shakespearean Moment — “A shakespeare-i pillanat”) szentelt az Erzsébet-kori megosztott világbeli élettapasztalat művészeti stratégiái megszületésének, mely élettapasztalatban egyidejűleg voltak jelen a felbomlásnak és az új megteremtődésének a jegyei. Mi szintén az ellentett kultúrák kölcsönhatásainak a pillanatait tapasztaljuk, és A Gutenberg-galaxis arra törekszik, hogy felvázolja: melyek az életérzésnek, a szellemi kilátásoknak és kifejezésnek azok a formái, amelyeket először a betűírás, majd a nyomtatás módosított. Míg Milman Parry vállalkozása a szóbeli és írott költészet ellentétes formáival foglalkozott, itt kiterjesztjük a vizsgálódást a gondolkodás, valamint a társadalmi és politikai szerveződés és eszmék formáira is. Hogy a szóbeli és írásos társadalmi szervezettség széttartó természetének a tanulmányozásával hosszú időn át mért nem foglalkoztak a történészek, azt eléggé nehéz megmagyarázni. Talán a mulasztás oka egyszerűen az, hogy e munkát csak akkor lehet véghezvinni, amikor a szóbeliség és írásbeliség egymással ütköző formái egyidejűleg léteznek, amiként manapság is. Harry Levin professzor ugyanezt jelzi Lord professzor “Énekmondók” című munkájához írt előszavában (p. XIII.):

Az “irodalom” kifejezés feltételezi a betűk használatát, azt, hogy a képzelet szóbeli műveit az írás és az olvasás eszközével közvetítik. Az “orális irodalom” nyilvánvalóan önellentmondás. Most mégis olyan időben élünk, amikor az irodalom úgy felhígult, hogy alig felel meg egy esztétikai kívánalomnak. A beszélt vagy énekelt szó a beszélő vagy éneklő személy látható képével manapság az elektronikus technika révén visszanyerte eredeti befolyását. A nyomtatott könyvön alapuló kultúra, amely a reneszánsztól mindmáig általában uralkodó volt — mérhetetlen gazdagságával együtt — ránk örökítette a sznobságot, amitől meg kellene szabadulnunk. Friss tekintetet kellene vetnünk a hagyományra, nem mint tunyán elfogadott témák és konvenciók kövületeire, hanem mint szerves magatartássá váló újjáteremtésére annak, amit kaptunk és átörököltünk.

Annak, hogy a történészek elmulasztották a gondolkodásnak és a társadalmi szerveződésnek a betűírásból eredő formái forradalmának a vizsgálatát, megvan a párhuzama a társadalmi-gazdasági történelemben is. Karl Rodbertus már korán (1864–67) kidolgozta “a klasszikus ókor gazdasági életének” elméletét. “Kereskedelem és piac a korai birodalmakban” (Trade and Market in the Early Empires, p. 5.) című művében Harry Pearson a következőkben írja le Rodbertus újítását:

A pénz társadalmi funkciójának figyelemreméltó modern szemléletét nem eléggé méltányolták. Rodbertus észrevette, hogy a “természeti gazdaságból” a “pénzgazdaságba” való átmenet nem csupán egyszerű technikai ügy volt, amely a cserének pézzel való helyettesítését eredményezte. Ehelyett súlyt helyezett arra, hogy a monetarizált gazdaság a természetbeni gazdaságtól teljesen különböző társadalmi szerkezetet hozott magával. Úgy gondolta: inkább a társadalom struktúrájának a pénz használatához kapcsolódó változásait kellene kiemelni, mint a pénzhasználat technikai tényét. Ha e téma kibővült volna, hogy magába foglalja az antik világ kereskedelmi tevékenysége következtében változó társadalmi struktúrákat, a vita megoldódott volna, még mielőtt elkezdődik.

Más szavakkal, ha Rodbertus a továbbiakban kifejtette volna, hogy a pénz és csere különböző formái különbözőképpen strukturálták a társadalmat, nemzedékek zűrzavaros vitái elkerülhetők lettek volna. A dolog végül akkor oldódott meg, midőn Karl Bucher a klasszikus világot nem a mi szokásos történeti visszatekintő módszerünkkel közelítette meg, hanem a primitív oldal felől. Az írástudatlan társadalmakból kiindulva haladt tovább a klasszikus világ felé, és “azt sugalmazta, hogy az ókori gazdasági élet jobban megérthető, ha a primitivitás szemszögéből, s nem a modern társadalom felől vesszük szemügyre.” Az irodalmi Nyugat ilyen fordított perspektíváját nyújtja az olvasónak Albert Lord “Énekmondók”-ja. Csakhogy mi az elektronikus vagy az irodalom utáni korban létezünk, amikor a dzsesszzenész az orális költészetnek minden technikájával él. Századunkban a szóbeliség számtalan formájával való lelkes azonosulás egyáltalán nem esik a nehezünkre.

Az elmúlt ötszáz év nyomdai és műszaki éráját követő elektronikus korban a kölcsönös emberi függés új fajtáival és formáival kerülünk szembe, és olyan kifejezésmódokkal, amelyek formájukban “orálisak”, amikor pedig a szituáció alkotóelemei inkább nem-verbális jellegűek. E kérdés részletes kifejtése lesz A Gutenberg-galaxis utolsó része. Nem nehéz ügy önmagában, de megkívánja a képzelőerő valamelyes átszervezését. A tudatosság módjainak ilyen megváltoztatását mindig hátráltatja a felfogóképesség régebbi sablonjainak az ellenállása. Az Erzsébet-koriak a mi szemünkben nagyon is középkorinak tűnnek. A középkor embere viszont önmagát klasszikusnak vélte, ahogy mi magunkat modernnek tartjuk. Utódaink számára mégis teljességgel reneszánsz karakterűnek tetszünk majd, s mit sem fognak tudni azon főbb új tényezőkről, amelyeket az elmúlt másfélszáz évben mozgásba hoztunk.

Mindazonáltal minden determinizmustól elhatárolódva a jelen tanulmány reményeink szerint megvilágítja a társadalom átalakulásának azon legfőbb tényezőjét, amely az emberi autonómia növekedését eredményezheti. Peter Drucker korunk technikai forradalmáról szólva a “Technológia és kultúrá”-ban (Technology and Culture, II. kötet, no. 4. 1961, p. 348) leszögezi: “Egy dolog van, amit nem tudunk a technikai forradalomról, ám ez lényegbevágó: Mi történt, ami az attitűdök, hitek, értékek alapvető változását előidézte és lehetővé tette? A ‘tudományos haladásnak’, mint megpróbáltam kimutatni, nem sok része volt benne. De mennyiben volt felelős a világszemlélet változása, amely egy évszázaddal korábban létrehozta a nagy Tudományos Forradalmat?” A Gutenberg-galaxis megpróbál választ keresni legalább erre az egy dologra, “amit nem tudunk”. Persze ezenkívül mással is megpróbálkozik!

A jelen tanulmányban alkalmazott módszer közvetlenül kapcsolódik ahhoz, amit Claude Bernard “A kísérleti orvostan tanulmányozásá”-nak (The Study of Experimental Medicine) klasszikus bevezetésében adott elő. A megfigyelés, mint Bernard kifejti (8–9. old.), nem a jelenségek zavartalan vizsgálata. “Éppen ellenkezőleg: a kísérlet a fiziológusok számára magában foglalja azokat a változatokat vagy zavaró elemeket, amelyeket a kísérleti személy visz bele a természeti jelenség állapotába... Ennek érdekében a kísérleti személy egy szervét operatív módon kiiktatjuk és a szervezet egészében vagy a speciális működésben bekövetkezett zavarból következtetünk a hiányzó szerv funkciójára.”

Milman Parry és Albert Lord professzor munkája arra irányult, hogy megfigyelje a szóbeliség körülményei közötti teljes költői folyamatot, s ezt szembeállítsa azzal a költőiséggel, amelyet az írásbeliség korszakában “normálisnak” fogadunk el. Szóval Parry és Lord a költészeti organizmust olyan körülmények között tanulmányozta, amikor a hallási funkciót kiiktatta az írásbeliség. Szintúgy figyelembe vehették volna azt a hatást is, amelyet a nyelv vizuális funkciójának rendkívüli kiterjedése és ereje gyakorolt a költészeti organizmusra. És a kísérleti módszernek éppen ezt a tényezőjét hanyagolták el, mert kényelmetlen volt vele megbirkózni. De egy kellően intenzív és felnagyított tevékenység révén mind “a szervezet egészében, mind egy speciális funkciójában keletkező zavar” egyaránt jól tanulmányozható.

Az ember, ez a szerszámkészítő állat a beszéd, az írás vagy éppen a rádió révén régóta kiterjeszti egyik vagy másik érzékszervének a hatókörét, s ezzel mintegy megzavarja a többi érzékét vagy képességét. De ennek során mindig elmulasztotta, hogy ezt a folyamatot figyelemmel is kísérje.

J. Z. Young a “Kétely és bizonyosság”-ról (Doubt and Certainty in Science) írva megjegyzi (67–8. old.):

A belső vagy külső stimulálás hatására felbomlik az agy egy részének vagy egészének cselekvési összhangja. Elméleti feltevés szerint a zavar valamiként megbontja az agy korábban kialakult tényleges rendjének egységét. Az agy a bemenő jelből kiválasztja azon jellegzetességeket, amelyek a sablon helyreállítására és a sejtek megszokott ritmusához való visszatérésre irányulnak. Nem hiszem, hogy képes lennék agyunk e modelljeinek az elvét részletesen kidolgozni, de ebben nagy lehetőségek rejlenek arra, hogy feltáruljon, miként törekszünk a világhoz való alkalmazkodásra vagy a világnak a kívánalmaink szerinti átalakítására. Az agy valahogyan elindít bizonyos cselekvéssorozatokat, s ezeknek a ritmikus sémájához igyekszik visszatérni: ez a visszatérés jelenti a beteljesülés vagy befejezés aktusát. Ha ez elsőre nem sikerül, más módon kell próbálkozni. Az agy egymás után végigfut a szokványos utakon, amelynek során összeegyezteti a bemenő jelet a különböző mintákkal, míg végül valahogy létrejön az összhang. Ez esetleg csak kitartó, variált és meg-meghosszabbított keresés révén lehetséges. E találomra végzett tevékenységsorozat közben újabb kapcsolódások és minták alakulnak ki, amelyek meghatározhatják a jövőbeni hasonló folyamatokat.

A lezárásra, befejezésre vagy egyensúlyra irányuló törvényszerű törekvés az emberi érzékelés vagy más funkció kiiktatásának vagy éppen kiterjesztésének az eredményeképpen következik be. Minthogy A Gutenberg-galaxis a zavart követő új kulturális eredmények sorozatának a történeti megfigyelése, először az írásbeliségben, majd a könyvnyomtatásban, az antropológus megállapítása segítheti az olvasót ezen a ponton:

A ma embere lényegében mindennek a méretét, hatókörét megnövelte, amit a testével szokott megtenni. A fegyver fejlesztése a foggal és ököllel kezdődik, s az atombombával ér véget. A ruházat és a ház az ember biológiai hőmérsékletszabályozásának a továbbfejlesztése. A bútor a földön való kucorgás és üldögélés helyére kerül. Az erőgépek, a szemüveg, a tévé, a telefon és a könyvek olyan eszközök, amelyek az ember hatókörét terjesztik ki időn és téren át, s mind az anyagi fejlődés példái. A pénz a munka kiterjesztésének és tárolásának az eszköze. Közszállítási hálózatunk most azt végzi el, amire korábban a lábunkat és a hátunkat használtuk. Valójában minden ember létrehozta eszköz úgy kezelhető, mint annak továbbfejlesztése, amit az ember hajdan a testével vagy annak valamely specializált részével végzett.

A nyelv és a beszéd a tudat külsővé tétele vagy kifejeződése, s ez olyan eszköz, amely “az ember számára lehetővé tette a tapasztalat és tudás felhalmozását olyan alakban, amelyben könnyen átvihető és maximálisan hasznosítható”.

A nyelv metafora a tekintetben, hogy nemcsak tárolja a tapasztalatot, hanem le is fordítja egyik létezési formájából a másikba. A pénz is metafora abban az értelemben, hogy tárolja a hozzáértést és a munkát, s egyik készséget a másikra váltja át. De az átfordítás, átváltás elve, a metafora a mi racionális képességünkben is jelen van azzal, hogy egyik érzékünk világát egy másik érzék dimenziójába tudjuk áthelyezni. Ezt tesszük életünk minden pillanatában. Ám speciális technikai eszközeinknek, akár a kerékről, a betűírásról vagy a rádióról van szó, az az ára, hogy az érzékek erőteljes kiterjesztése zárt rendszereket hoz létre. Személyes érzékeink nem zárt rendszerek, de vég nélkül átváltódnak egymásba annak a jártasságnak a révén, amit öntudatnak nevezünk. Kiterjesztett érzékeink, eszközeink, technológiáink a megelőző korszakok során kölcsönhatásra vagy kollektív tudatosságra képtelen zárt rendszerek voltak. Most, az elektronikus korban a technológiai eszközeink közötti nagyon is pillanatnyi együttlétezés olyan válságot eredményezett, amely egészen új az emberiség történetében. Kiterjesztett képességeink és érzékeléseink most a tapasztalás egyedülálló mezőjét hozzák létre, amely megköveteli, hogy ezek a képességek és érzékelések kollektívan tudatossá legyenek. Technológiáink, miként személyes érzékeink is kölcsönhatást és arányosulást igényelnek, ami racionális együttlétet tesz lehetővé. Addig, amíg technológiánk éppoly lassú volt, mint a kerék, a betűírás vagy a pénz, az a tény, hogy ezek különálló zárt rendszerek voltak, társadalmilag és lélektanilag elviselhető volt. Ez nem igaz manapság, amikor látvány és hang és mozgás egyidejű és globális kiterjedésű. Emberi funkcióink ilyen kiterjedtsége közepette e kölcsönhatás oly szükségszerűen kollektív, mint egykor a privát és személyes racionalitásunk saját érzékelésünk és értékelésünk — vagy “intelligenciánk”, ahogy valaha nevezték — keretén belül szükségszerűen egységes volt.

Eleddig a művelődéstörténészek arra törekedtek, hogy a technológia eseményeit úgy különítsék el, ahogy a klasszikus fizika művelői a fizikai jelenségekkel bántak. Louis de Broglie “A fizika forradalmá”-t (The Revolution in Physics) leírva ezen elhatárolást jórészt a descartes-i és newtoni eljáráshoz sorolja, mely oly közel van a történészek egyéni “szempontjához” (14. old.):

Hűen a kartéziánus ideálhoz a klasszikus fizika úgy mutatta be nekünk az univerzumot, mint ami analóg egy hatalmas mechanizmussal, amely alkalmas arra, hogy részei térben való elhelyezkedésének és az időfolyamatban bekövetkező változásainak a meghatározása révén teljes pontossággal leírható legyen. De ez a koncepció néhány fenntartás nélküli hipotézisen alapult, amelyet elfogadtak anélkül, hogy tudatában lettek volna ennek. E hipotézisek egyike az volt, hogy a tér és az idő, amelyekben szinte ösztönösen minden érzékelésünk lokalizálását keressük, teljes, merev, rögzített keret, ahol elvben minden fizikai esemény helye pontosan meghatározható, függetlenül a körülötte végbemenő dinamikus folyamatok sokaságától.

Látni fogjuk, hogy nemcsak a descartes-i, hanem az euklideszi érzékelést is a betűírás alakítja ki. S az a forradalom pedig, amelyről de Broglie ír, nem a betűírás, hanem a távíró és a rádió következménye. A biológus J. Z. Young ugyanazt állítja, mint de Broglie. Kifejtve, hogy az elektromosság nem olyan dolog, ami “folyik”, hanem “az az állapot, amelyet bizonyos dolgok közti térbeli viszonylatokként figyelhetünk meg” — fejti ki (111. old.):

Valami hasonló történt, amikor a fizikusok nagyon kis távolságok mérésére gondoltak ki módszereket. Úgy találták, hogy itt nem használható az a régi formula, amely arra a feltételezésre alapult, hogy a megmérendő anyagot olyan kis darabok sorára kell felbontani, amelyek mindegyikének meghatározott tulajdonsága van méret, súly vagy helyzet tekintetében. A fizikusok ma nem azt mondják, hogy az anyag atomnak, protonnak, elektronnak stb. nevezett testekből “készül”. Amit tettek, az az volt, hogy feladták a megfigyelt dolgok olyan materialista kifejezésekkel való leírását, melyek szerint valami az ipar emberi eljárásaival készül, mint például a sütemény. Az atom vagy az elektron szó nem úgy használatos, mint egy darab valaminek a neve, hanem úgy, mint a fizikai megfigyelések leírásának a része. Csak azok számára hordoznak jelentést, akik ismerik a vizsgálatokat, amelyek által feltárultak.

És hozzáteszi: “fontos megérteni, hogy a közönséges emberi beszéd és cselekvés nagy változásai mindig az új eszközök használatával kapcsolatosak”.

Ha ezen az alapvető tényen már korábban elgondolkodtunk volna, könnyen tisztába jöhettünk volna technológiáink természetével és hatásaival, ahelyett, hogy egyszerűen csak ránk zúdultak volna ezek a technológiák. Mindenesetre A Gutenberg-galaxis egy folytatólagos meditáció J. Z. Young tételéhez.

Senki sem volt annyira tudatában történetírásunk értelmetlenségének, mint Payson Usher. Klasszikus művében, “A technikai találmányok történeté”-ben (A History of Mechanical Inventions) található egy magyarázat arról, hogy az efféle zárt rendszerek miért nem léphetnek kapcsolatba a történelmi változások tényeivel: “Az antik kultúrák nem felelnek meg a társadalmi és gazdasági fejlődés azon mintáinak, amelyeket a német történeti iskolák alakítottak ki... Ha a fejlődés lineáris elképzelését feladjuk, és a civilizáció fejlődését nyíltan sokirányú folyamatnak tekintjük, nagyot léphetünk előre a nyugati kultúra megértésében, miszerint az több sokirányúan fejlődő különálló elem fokozatos összekapcsolódása” (30–31. old.).

A történelmi “szempont” egyfajta zárt rendszer, amely szoros kapcsolatban áll a nyomtatással, és akkor válik uralkodóvá, amikor az írásbeliség más kulturális formák ellenhatása nélkül éli a virágkorát. Számunkra most úgy tetszik, hogy Alexis de Tocqueville — akinek írásmódját lényegesen befolyásolta szóbeli kultúrája — szinte látnoki képességgel utalt kora francia és amerikai magatartásmintáinak a változásaira. Nem volt nézőpontja, rögzült pozíciója, amelyet az események képi perspektívájával telített volna. Adataiban inkább a dinamizmus működését kereste:

De ha továbbmegyek, és e jellegzetességek között a legfontosabbat keresem, ami minden továbbit is magába foglal, azt fedezem fel, hogy az amerikaiak elmeműveleteik döntő többségével azon fáradoznak, hogy önmagukat megértsék. Amerika ezért egyike azon országoknak, ahol Descartes tanait legkevésbé tanulmányozzák és leginkább alkalmazzák... Mindenki szigorúan magába zárkózik, és ragaszkodik ahhoz, hogy a világot innen ítélje meg.

Az a képessége, hogy kölcsönhatást létesítsen az érzékelési struktúrák szóbeli és írásbeli módja között, képessé tette Tocqueville-t arra, hogy “tudományos” módon lásson bele a pszichológiába és politikába. A kétféle felfogóképesség ilyetén kölcsönhatása révén a megértés profetikus szintjére jutott el, míg más megfigyelők többnyire a saját nézeteiket fejtették ki. Tocqueville jól tudta, hogy a nyomtatott írásbeliség nemcsak a descartes-i szemléletmódot hozta létre, hanem az amerikai lélektan és politika sajátos jellegzetességeit is. A percepció e két különböző módjának az összjátéka képessé tette Tocqueville-t arra, hogy világára ne részeiben reagáljon, hanem az egészre, mint nyílt mezőre. És ez az a módszer, amelyről A. P. Usher megjegyzi, hogy hiányzott a művelődés történetének és változásainak tanulmányozásából. Tocqueville olyan eljárással élt, amelyet J. Z. Young így ír le (77. old.): “Az elme erőinek titka nagy részben az lehet, hogy hatalmas képességgel van ellátva annak érdekében, hogy kölcsönhatást érzékeljen a befogadó mezőket ingerlő egyes elemek között. Az elmének az ilyen ‘kölcsönhatás-helyekkel’ vagy ‘keverőhelyekkel’ való ellátottsága az, ami lehetővé teszi a számunkra, hogy a világra mint egészre reagáljunk, s ráadásul sokkal magasabb fokon, mint amire más élőlények képesek.” De technológiáink nem egyformán alkalmasak a kölcsönhatás és a kölcsönös összefüggés ilyen szerves megvalósítására. Jelen könyv feladata, hogy ezt a kérdést a betűírás és a nyomtatás kultúrája vonatkozásában vizsgálja. És napjainkban ez olyan kutatás, amely csak azoknak az új technológiáknak a fényében végezhető el, amelyek mélyen érintik az alfabetikus írásbeliségnek és a nyomtatáson alapuló kultúrának a hagyományos működését és még megmaradt értékeit.

Létezik egy új keletű* mű, amely — úgy tetszik — megszabadít a jelen tanulmány puszta excentricitásának és újszerűségének a terhétől. Ez Karl R. Poppertől “A nyitott társadalom és ellenségei” (The Open Society and Its Enemies), egy olyan mű, mely a múltbéli világ törzsi jellegtől való megszabadulásának és a modern világ újbóli törzsekre bomlásának van szentelve. Mint rövidesen kiderül, “a nyitott társadalmat” a betűírás eredményezte, és most az elektronikus média megsemmisüléssel fenyegetheti, mint e tanulmány végkövetkeztetésében kifejtjük. Nincs értelme azt mondani, hogy “fenyegeti”, inkább visszafogottabban azt mondjuk: “fenyegetheti”. A diagnózisnak és a leírásnak meg kell előznie az értékelést és a terápiát. A diagnózisnak erkölcsi értékeléssel való helyettesítése természetszerű és elég általános eljárás, de nem szükségképpen gyümölcsöző.

Karl Popper nagy tanulmányának első részét a régi görögség törzsi jellegtől való megszabadulásának s az ebből következő hatásnak szenteli. De sem Görögországban, sem a modern világban nem veszi figyelembe érzékeink technológiák általi dinamikájának mint a társadalom nyitottságának vagy zártságának tényezőjét. Leírásai és elemzései gazdasági és politikai nézőpontoknak felelnek meg. Az alábbi részlet különösen sokatmondó A Gutenberg-galaxissal kapcsolatban, mivel a kultúrák kereskedelem révén való kölcsönhatásával kezdődik, és a törzsi állam felbomlásával végződik, éppúgy, ahogy ugyanez Shakespeare Lear királyában drámai formában jelenik meg.

Popper nézete az, hogy a törzsi vagy zárt társadalmaknak biológiai egységük van, és hogy “a mi modern nyitott társadalmaink jórészt olyan elvont kapcsolatok révén léteznek, mint a csere vagy együttműködés”. Hogy az absztrahálás vagy a zárt társadalom megnyílása éppen a betűírásnak és nem valami másfajta írásnak vagy technikának a műve — ez A Gutenberg-galaxis témája. Másrészt viszont az, hogy a zárt társadalmak a beszéd, a dob és a fül technikájának a termékei, az elektronikus kor kezdetével elvezet bennünket ahhoz a következtetéshez, hogy az egész emberi nem egyetlen világtörzsbe tömörül. És ez az elektronikus forradalom alig kevésbé zavarja össze a nyitott társadalom emberét, mint a régi törzsi vagy zárt társadalmakat a dolgokat leegyszerűsítő és áramvonalasító betűírás forradalma. Popper nem szolgál az efféle változás okainak az elemzésével, de a helyzet olyan leírását nyújtja (172. old.), amely nagyon egybevág A Gutenberg-galaxissal.

A Kr. előtti 6. századtól ez a fejlődés az élet régi formáinak részleges felbomlását eredményezte, sőt egy sor politikai forradalmat és reakciót váltott ki. És nemcsak arra vezetett, hogy megpróbálták erőszakkal megtartani és megőrizni a törzsiséget, mint Spártában, hanem a nagy szellemi forradalomhoz, a kritikai megvitatás feltalálásához és ahhoz a következményhez vezetett, hogy a gondolkodás megszabadult a mágikus megszállottságtól. Ugyanakkor egy új kényelmetlenség első jeleit leljük fel. Érződni kezdett a civilizáció túlterheltsége.

Ez a feszültség, rosszérzés a zárt társadalmak megbomlásának a következménye. Még napjainkban is érződik, főleg társadalmi változások idején. Ez a feszültség annak az erőfeszítésnek a velejárója, amelyet a nyitott és részben absztrakt társadalomban való élet folyvást megkövetel tőlünk: annak, hogy racionálisak legyünk, hogy túltegyük magunkat érzelmi jellegű társadalmi igényeinknek legalább egy részén, s hogy gondoskodjunk magunkról és vállaljunk felelősséget. Úgy hiszem, el kell viselnünk ezt a feszültséget mint a tudomány minden haladásáért, az ésszerűségért, az együttműködésért, a kölcsönös segítségnyújtásért, következésképp a túlélés lehetőségéért és a népesség nagyobb számáért fizetett árat. Ez az ára annak, hogy emberek lehetünk.

A feszültség a legszorosabb kapcsolatban van az osztályellentétekkel, amelyek a zárt társadalom megtörésével első ízben bontakoztak ki. A zárt társadalom nem ismerte ezt a problémát. Legalábbis az uralkodó rétege számára a rabszolgaság, a kaszt, az osztályuralom “természetes” a tekintetben, hogy nem tehető kérdésessé. De a zárt társadalom megtörésével ez a bizonyosság eltűnik, s vele együtt a biztonság is. A törzsbeli közösség (és később a “város”) a törzs tagjai számára a biztonság helye. Ellenségekkel vagy éppen rosszindulatú mágikus erőkkel körülvéve megtapasztalták azt, amit a gyermek a családjában, otthonában, ahol ő meghatározott szerepet játszik, egy jól ismert szerepet, amelyet biztonsággal tud jól eljátszani. A zárt társadalom felbomlása azzal, hogy létrehozta a társadalmi státus osztály- és egyéb problémáit, olyan hatással lehetett a polgárokra, mint amilyennel egy komoly családi veszekedés és a családi otthon szétesése van a gyermekre. Persze az effajta feszültség a kiváltságos osztályokban munkált, most, hogy veszélyeztetve voltak, sokkal inkább, mint azokban, akiket korábban elnyomtak — de még ez utóbbiak is kényelmetlenül érezték magukat. Őket is megijesztette természetes világuk összeomlása. És noha folytatták harcukat, gyakran vonakodtak kihasználni az osztályellenség fölötti győzelmeiket, mert a status quo, a magasabb iskolázottság, a természetes tekintély ereje azokat támogatta.

Ezek az észrevételek egyenesen vezetnek el bennünket a Lear király és a nagy családi viszályok vizsgálatához, amelyekbe a tizenhetedik század a Gutenberg-korszak elején belebonyolódott.