Tizenkilencedik fejezet:

A mi fél évszázadunk

 

 

A jelen előzményei

Aki felnőttként élte át a háború végét, annak tudatában meghatározó élmények maradtak a harmincas évekről és a negyvenes évek vészkorszakáról. József Attila már életében is költészetünk értékes, olykor vitatott alakja volt. A “Szép Szó” című folyóirat szerkesztőségében úgy tartották, hogy ő az új magyar költészet legjelentősebb alkotója. Öngyilkossága sokak figyelmét fordította remekművei felé, de csak a háborút követően alakult ki az az új értékrendszer, amely szerint Petőfi, Ady és József Attila a haladó magyar líra legfontosabb alkotói. A jobboldal felől érkező rendíthetetlen demokrata hazafi, Bajcsy-Zsilinszky Endre — aki végül a fasizmus elleni harc vértanúja lett — élete folyamán igen ellentétes vélemények kereszttüzében volt a nemes eszmék hangadója, de csak a háború után megváltozott közvélemény szemében emelkedett történelmi szoborrá. Kivégzett kommunista értelmiségiekről a tragédiák után is alig-alig tudtak. Csak akkor váltak történelmi alakká, amikor a háború után országszerte utcákat neveztek el róluk. Amikor 1939 őszén, a világháború kezdetén Németország, majd pedig a Szovjetunió is megtámadta Lengyel-országot, s lengyelek tízezrei menekültek, Magyarország befogadta őket. Ez a tény máig sem múló része maradt a nemzeti tudatnak Lengyelországban. Nálunk is sokan tudtak a menedéknyújtásról, de akkor már nagyon közel volt annak a lehetősége, hogy mi is belesodródunk a világégésbe, így ez a nagyszerű tettünk alig-alig jutott el a köztudatig.

Az újjászületett Magyarország politikai pártjainak természetesen voltak előzményei a két világháború közti időszakban. A politikai helyzet gyökeres megváltozása következtében csak olyan pártok jelenhettek meg a színtéren, amelyeknek programja különbözött mind a hajdani Osztrák–Magyar Monar-

chia, mind a Horthy-kor vagy pláne a fasizálódás kormánypártjaiétól. A legelső új kormány tagjai közé a hadsereg olyan tábornokai kerültek, akik a baloldali gondolkodás irányában is nyitottak voltak. Dálnoki Miklós Béla szót tudott érteni még a szocialista törekvésű pártokkal is. A Nemzeti Parasztpárt például már megalakulása óta közelebb állt a szocialistákhoz, mint az azonos közegben tevékenykedő Független Kisgazdapárthoz. Az adott történelmi helyzetben egyetlen politikai csoportosulás sem vállalhatott nyíltan jobboldali programot. Az adott viszonyok között a legkevésbé baloldalinak a Független Kisgazdapárt számított, s így beilleszkedhetett az új parlamenti pártok rendszerébe. (A párt markánsan jobboldali irányultságú vezetői kiszorultak a vezetésből, s arra is rákényszerültek, hogy elhagyják az országot.) A Független Kisgazdapárt vezetője az alapvetően baloldali gondolkodású Tildy Zoltán volt, aki megfelelő partnernek bizonyult a háború lezárulásával és a szovjet csapatok jelenlétével “helyzetbe” került Kommunista Párt számára is. A Független Kisgazdapárt volt a győztese az első választásnak is: 1945 őszén a szavazatok 57%-át szerzi meg.

Alakult egy kifejezetten Polgári Demokrata Párt is. Ennek eszmei-politikai gyökere a két világháború közötti időszak két magyar polgári tömörülése volt: az egykori Vázsonyi-féle Demokrata Párt és a Rassay Károly-féle Liberális Párt. Természetesen egyiknek sem volt közvetlen folytatása, ezt a pártot a beilleszkedésre kész arisztokraták, a nagytőkések, a magas beosztású értelmiségiek tekintették a magukénak, valamint a kisiparosok, a kiskereskedők. Vezéralakjuk Teleki Géza, az öngyilkos Teleki Pál miniszterelnök fia, az 1944-es Ideiglenes Nemzeti Kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere. Ez a Polgári Demokrata Párt nem került bele a hamarosan megalakuló pártszövetségbe. Teleki Géza hamarosan külföldre távozott, mint sokan azok közül, akik nem tudtak közösséget vállalni a háború utáni Magyarországon elinduló folyamatokkal.

Természetes szerephez jutott a Szociáldemokrata Párt, amely a politikai paletta legrégebbi pártja volt. A Bethlen–Peyer-paktumban való részvétele persze gyanút ébresztett a kommunistákban, de valódi munkáspárt jellegét mégsem vitathatták el. A Szociáldemokrata Párt legális, engedélyezett pártként működött a Horthy-korszak idején, csupán a nyílt fasizmusba torkolló végső szakaszban szorult illegalitásba.

A Nemzeti Parasztpártot még a háború előtt hozták létre azok a parasztságból jött politikusok és újságírók, akik ugyan nem voltak marxisták, mint a szociáldemokraták és még inkább a kommunisták, de célkitűzéseik — persze elsősorban a falu népére vonatkoztatva — olyanok voltak, mint bármely szocialista típusú párté. Tehát egy osztály nélküli demokráciát, a nagybirtokoknak a szegényparasztok közötti felosztását kívánták. Nevükben a “Nemzeti” jelző arra utalt, hogy bizonyos nacionalista vágyak, sőt indulatok sem voltak idegenek tőlük. Ez is számos szavazót állított melléjük. Vezéralakjuk Veres Péter, a szegényparaszti sorból jött író-újságíró-politikus volt. A Nemzeti Parasztpárt és a Kommunista Párt napi célkitűzései a különböző jelszavak ellenére igen közeli rokonságot mutattak. Olyan nagy hatású pedagógiai intézmény, mint a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ) a két párt közös támogatásával jött létre.

A szocializmus felé haladó új világ ilyen előzmények folytatása volt.

Az első négy év

A Magyar Kommunista Párt (MKP) mint törvényes társadalmi szervezet új intézmény volt. Korábban kommunistának lenni bűncselekmény volt, súlyos börtönbüntetés, sőt halál is várhatott arra, akiről kiderült, hogy a betiltott párt tagja. Még az is büntetésre számíthatott, aki csak olyan kijelentést tett, amely alapján arra lehetett következtetni, hogy rokonszenves számára a kommunista eszmevilág.

A tanácsköztársaság bukása után jelentős számú kommunista emigrált Magyarországról, előbb általában Ausztriába és Németországba, majd Hitler hatalomra kerülése után a Szovjetunióba. (Itt azután nem kevesen a sztálini “tisztogatások” áldozatai lettek.) Természetesen itthon is alakultak titkos kommunista sejtek. A társadalmi életre nem lehettek valós hatással, de titokban terjeszthették a hitet a majdani boldog kommunista életről. Olykor — szintén titokban — a Szovjetunióból jött erősítés, hogy a remény agitátoraiként segítsenek itthoni elvtársaiknak. Természetesen rájuk is börtön, néha halál várt. És amíg nem lehetett kipróbálni, milyen is a gyakorlatban a kommunizmus, addig a kommunista jövőkép igen sokak számára vonzónak tűnt.

Amikor a háború befejeztével törvényesen működhetett a Magyar Kommunista Párt, vezetői két csoportból kerültek ki. Azokból, akik a Horthy-korszakban itthon népszerűsítették az eszmét, élesztették a reményt, valamint azokból, akik az emigrációból (a Szovjetunióból) tértek haza. Ez a két csoport kezdetben viszonylag jól együttműködött, a kommunista vezetők népszerűsége és tömeghatása jóval nagyobb volt annál, amit a választási eredmények indokoltak volna. Persze már ekkor is érezhető volt, hogy a Szovjetunió, mindenekelőtt pedig az itt állomásozó szovjet csapatok parancsnokai nagyobb bizalommal voltak a Moszkvából érkezett, mint a mindig itthon tevékenykedő kommunisták iránt.

Ezeknek a kommunistáknak nyilvánvaló céljuk az volt, hogy Magyar-országon is kommunista rendszert hozzanak létre. Egyelőre azonban az volt a feladat, hogy elviselhető közállapotokat teremtsenek. Az ország romokban állt, a vonatok nem jártak, áruhiány volt, a pénz elértéktelenedett. Ahogy az egyik kommunista szerkesztő írta: “A semmit nem lehet szocializálni.”

A meghatározó Kommunista Párt legfőbb négy vezetője a moszkvai emigránsok, az ún. “moszkoviták” közül került ki, őket “négyesfogatként” is emlegették. A négyesfogat tagjai Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály

és Révai József voltak. Ezek az emberek, akiket néhány év múlva egy egész ország gyűlölt, kezdetben még közkedveltségnek örvendtek.

Gerő Ernő a háborút követő első időszakban közlekedési miniszter volt. Ekkor adta ki a híres jelszót: “Arccal a vasút felé!” És felépültek a lerombolt pályaudvarok, kijavították a síneket, készültek a tehervagonok és a személyszállító vasúti kocsik. Meglepően rövid idő alatt helyreállt a vasúti közlekedés. Ehhez elengedhetetlen volt a háború végén a németek által felrobbantott hidak újjáépítése. Gerő mindenütt személyesen volt jelen. Vitatkozott a mérnökökkel, lelkesítette a munkásokat, maga ment át először a kész hídon, mintegy bizonyítandó, hogy nem szakad le. Elterjedt a dicsőítő jelszó: “Éljen Gerő, a hídverő!” Senki se hitte volna, hogy ennek a dicsőített embernek néhány év múlva mindenki átokszavak között ejti ki a nevét.

A legnagyobb csodának akkortájt az új pénz megteremtése számított. Az a pengő, amelyet 1927-ben teremtettek meg, megszüntette az akkori igen magas inflációt. Ez a pénz közel 15 évig nemzetközileg is megbecsült valuta volt. Hanem amikor beindult a háborús költekezés, értéke folyamatosan csökkent, majd a háborút követő hónapokban eszeveszett zuhanásba kezdett. A számok elvesztették az értelmüket: már nem ezrekben számoltak, hanem milliókban, milliárdokban és billiókban. A bélyeg a helyi levélre 2 billióba került. Ez számmal leírva így néz ki: 2 000 000 000 000. Infláció sokszor előfordult már a gazdaságtörténetben, nálunk is (először a XIV. században, Róbert Károly uralkodásának elején), külföldön is (például az első világháborút követően Németországban és Franciaországban). De ilyen mértékű infláció, amelyben a számok teljesen elveszítették az értelmüket, sehol, semmikor nem volt. Talán ez az egyetlen dolog, amelyben kicsi és megcsonkított országunk egyértelműen világrekordernek tekinthető. És az új pénz meglepően gyorsan létrejött. A világháború 1945 tavaszán véget ért, az addig folyamatosan inflálódó pénz értéke rohamosan zuhanni kezdett. S alig több mint egy év múlva,

1946 augusztusában megszűnt a boszorkánytánc, s megjelent egy ősi nevű új pénznem: a forint.

Ezek a jó, hasznos, sikeres gazdasági teljesítmények igen népszerűvé tették a Kommunista Pártot. A népszerűséget országszerte növelte a pedagógia forradalmasítása. Kiterjesztették és megerősítették a közoktatást. Rengeteg olyan falusi tehetség juthatott el magasabb iskolákba, aki régen minden bizonnyal az eke szarva vagy a gyári munkapadok mellett töltötte volna le az életét. A statisztikusok már néhány év múlva elképedtek, hogy milyen jelentős mértékben csökkent az analfabetizmus. A megalakult népi kollégiumok lehetővé tették, hogy a tehetséges munkás- és parasztfiatalok egyetemet végezhessenek. Kezdetben volt a Győrffy Kollégium nevű kitűnő intézmény, ahol a tanulni vágyó ifjú, ha szegény is volt, tanulhatott, járhatott bármely egyetemre. Kapott lakást, ennivalót, s ha kellett, ruhát is, ameddig jól tanult. Tanáraik a kollégiumi órákon kiegészítették az egyetemi tananyagot. Az ifjúnak egyetlen kötelessége volt: tanulni és eredményesen vizsgázni. Hamarosan nagy hírű iskola lett a “Győrffy”. Igazgatója, Kardos László pedagógiatörténetünk egyik jeles alakja úgy tervezte, ha sok ilyen népi kollégiumot szerveznek, akkor ezrével küldhetik a falu és a külváros tehetséges gyermekeit az egyetemekre, s létrejöhet az a népi értelmiség, amely sok magyar gondolkodó vágya volt már évtizedek, évszázadok óta.

Az országot kisgazda, szociáldemokrata, kommunista és nemzeti parasztpárti miniszterekből álló kormány vezette, de már régóta érződött a kommunisták törekvése arra, hogy partnereiket kiszorítsák a hatalomból. Ez a folyamat 1948–49-ben érkezett el a végpontjához. A szociáldemokrata és kommunista párt kikényszerített egyesülésével létrejött a Magyar Dolgozók Pártja, s ezzel az egypártrendszerű diktatúra. Rákosi Mátyás kíméletlenül számolt le politikai ellenfeleivel: az üldözésből nemcsak a polgári politikusoknak jutott ki, hanem kommunista vetélytársainak is.

A Rajk-per

Mint már szó volt róla, a Kommunista Párt vezérkara, az ún. “négyesfogat” — Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József — korábban moszkvai emigráns volt. Ők a korabeli szovjet gyakorlatból, Sztálintól tanulták a kommunizmust. Révai József volt az, aki viszonylag rövidebb ideig tartózkodott Moszkvában, hosszabb időt Csehszlovákiában töltött. A tanácsköztársaság bukása után Ausztriába ment, innen hazatért, itthon bebörtönözték, szabadulása után Csehszlovákiába menekült, s amikor Hitler csapatai elárasztották Csehszlovákiát, a Szovjetunióba ment tovább. Csehül már tudott, jó nyelvérzéke volt, könnyen megtanult hát oroszul is. Úgy tért haza 1945-ben tekintélyes kommunistaként, hogy vagy főszerkesztő vagy művelődési miniszter lesz. Lett is idővel ez is, az is. Az itthoni kommunisták közül leginkább Rajk Lászlóval barátkozott össze.

Rajk volt a legjelentékenyebb vezető a pártban azok közül, akik nem Moszkvából jöttek. Rajknak itthon és Nyugat-Európában volt mozgalmi múltja. Magyar–francia szakos tanárnak indult, a kitűnő tudósképző intézetnek, az Eötvös Kollégiumnak is tagja volt. Két évet tölthetett az egyetem bölcsészkarán, amikor kiderült, hogy a jeles intézmény néhány hallgatója kommunista körökbe jár, egyesek pedig — köztük Rajk — tagjai is az illegális kommunista pártnak. Büntetőper indult ellenük, de a vád súlyához képest enyhe fogházbüntetéssel úszták meg a dolgot, ám valamennyiüket kicsapták az egyetemről. Rajkot is. Ezután nyugati kalandok felé indult. Járt Franciaországban, majd Spanyolországban is, részt vett a polgárháborúban: valódi, fegyverrel harcoló kommunista lett. Okos is volt, művelt is volt, bátor is volt, ráadásul pedig kitűnő megjelenésű férfi. Vonzó megjelenése, lebilincselő beszédmodora, jó áttekintő képessége alkalmassá tette arra, hogy vezető legyen. És amikor hazatért, már olyan nagy mozgalmi gyakorlata volt, hogy cselekvő párttagként, irányítóként sem bukott le. Amikor a háború befejeztével Moszk-

vából hazaérkeztek azok, akik eleve a magyar kommunista mozgalom vezetőinek voltak kiszemelve, nekik mindenekelőtt Rajk Lászlóval kellett számolniuk. Az együttműködéssel eleinte nem is volt baj: Rajknak először a pártközpontban jutott vezető szerep, majd pedig belügyminiszter, később külügyminiszter lett.

Ebben az időben a magyar külkapcsolatoknak sajátos területe volt a Jugoszláviával való viszony. Mivel Jugoszlávia kommunista irányítás alatt állt, ez a viszony kezdetben felhőtlen volt. Hamarosan azonban megromlott, mivel Tito nem volt hajlandó alávetni országát a sztálini Szovjetuniónak. Ezt megtehette, hiszen Jugoszláviát nem a szovjet hadsereg szabadította fel: a jugoszláv partizánok maguk űzték el a fasisztákat. Moszkva árulással vádolta Titót: azt állította, hogy Tito a nyugati kapitalista hatalmak kiszolgálója, “láncos kutyája”. Rajk László miniszterként többször is érintkezett a jugoszláv vezetőkkel.

A Moszkvából jött kommunista vezetők egyre féltékenyebben tekintettek a népszerű, s népszerűségét tudatosan építő Rajk Lászlóra. Rajk mindig ott volt például a népi kollégiumok táncos összejövetelein is, megtáncoltatta a lányokat és a tanárok feleségét. A gyűléseken nem szónokolt, hanem igyekezett elbeszélgetni a jelenlévőkkel, koccintott a férfiakkal. Rákosinak útjában volt, el akarta távolítani. Révai is észrevette, hogy életveszélyes Rajkkal barátkoznia. Rajkot letartóztatták, hazaárulás és kémkedés címén emeltek ellene vádat. Igazából mindmáig érthetetlen, miként bírták rá, hogy ne védekezzen a képtelen vád ellen. Elítélték és kivégezték. A Rajk-per nem az egyetlen ilyen “koncepciós” per volt: nagyon sokan estek áldozatul Rákosi és csapata önkényének.

1948–49-ben komor és sötét évek sora indult el. A Moszkvából érkezett kommunisták nem egy reménybeli jobb, igazságosabb társadalmat valósítottak meg, hanem Sztálin embertelen, a realitásokat semmibe vevő kegyetlen

diktatúráját ültették át hazai talajba. Sztálin “legjobb magyar tanítványa”, Rákosi Mátyás pedig jó néhány évre az ország korlátlan ura lett.

Rákosi Mátyás évei

1949-től Magyarország a rémület és a szorongás hona volt. Ezekben az években vált felismeréssé és tömegek élményévé, mit is jelent a szovjet típusú bolsevik szocializmus. A börtönök megteltek: vezető politikusok és egyszerű emberek egyaránt féltek a holnaptól.

Már korábban szó esett a tervgazdálkodásról, de valódi gyakorlattá csak akkor vált, amikor a nagyüzemek, gyárak állami tulajdonba kerültek. A nagybirtokokat már korábban elvették tulajdonosaiktól: nagyobbrészt felosztották a nincstelen parasztok között — hogy majd nemsokára a termelőszövetkezetek szervezése címén lényegében ismét elvegyék tőlük —, kisebb részben állami gazdaságok lettek. Rövidesen sor került az üzletek, a bérházak államosítására is. Akik a közelmúltban még tulajdonosok voltak, kifosztottnak érezték magukat. De akiknek maradt földjük, vagy éppen kaptak földet, s egyelőre sikerült kívül maradniuk a termelőszövetkezeteken, azokat teljesíthetetlen mértékű terménybeszolgáltatási kötelezettség nyomorította. Gyakori volt, hogy hivatalos személyek söpörték ki a parasztporták padlását, s még a hasznosítható hulladékot is elvitték. Aki tiltakozott, azt államellenes bűnözőként kezelték. Kezdetben a rendőrségnek volt “államvédelmi osztálya”: ezt rövidítve ÁVO-nak nevezték. A terror kiterjesztése szükségessé tette, hogy ezt külön hivatallá fejlesszék, s így létrejött az Államvédelmi Hivatal, rövidítve ÁVH. Az ávéhások egyenruhában jártak, amely különbözött a rendőrökétől és a katonáékétól is. Nevük rettegést keltett mindenkiben. Ők hajtották végre a hírhedett kitelepítéseket is. Először a volt arisztokratáknak, nagybirtokosoknak, hajdanában gazdag polgároknak, régi, esetleg már évek óta nyugdíjas főtisztviselőknek kellett elhagyniuk városi otthonukat. Legtöbbször valamely a

fővárostól igen távoli falucska vagy tanya melléképületeiben (istálló, csűr stb.) kaptak az ÁVH-tól “új otthont”. A társadalmi osztályok lényegi felszámolása után az új hatalom így folytatta az osztályharcot.

Természetesen az irodalom, a művészet, a színház is állami irányítás alatt állt. A hatóságok elvárták, hogy az írók neveljék az olvasókat, szerettessék meg velük a szocializmust, azt, amit nem szerettek.

A könyvkiadókban “tématervek” voltak. Az íróktól csak azt fogadták el, ami benne volt a tervben. Itt is tervgazdálkodás folyt. A legtágabb témakörök az “üzemi témák”, a “mezőgazdasági témák” és a “munkásmozgalmi témák” voltak. Valamivel könnyebb volt kiegyezni olyan történelmi regények dolgában, amelyek az iskolai tananyagban szereplő korszakokról szóltak. Híres forradalmárokról is lehetett életrajzi regényeket írni.

A festők és zenészek is hasonló körülmények között dolgoztak. A vállalatok igazgatói szobáiba munkástárgyú képeket rendeltek. A harcias szövegű indulók is hamar nyilvánosságot kaptak. Persze azért néha előfordult, hogy magánemberek a szobájuk falára egy csendéletet vagy szerelmes tárgyú képet vásároltak.

Az építészetre a tömegtermelés lett jellemző: kaszárnya jellegű tömeglakóhelyek éktelenítették a városokat. Ezekre persze szükség is volt, kellett a lakás, de a szépség szempontja teljesen elsikkadt, kiveszett.

1953-ban meghalt Sztálin. “Legjobb magyar tanítványának” a hatalma is megingott egy időre, de nem dőlt meg. A szintén Moszkvából érkezett Nagy Imre lett a miniszterelnök, de a pártfőtitkár székében továbbra is Rákosi Mátyás ült. Nagy Imre gondolkodásmódja az azonos moszkvai környezeti hatások ellenére is jelentősen különbözött Rákosiétól. Az új miniszterelnök olyan intézkedéseket hozott, amelyek könnyebbé tették az emberi életet, az igazságtalanul bebörtönzötteket pedig szabadon engedte. Rákosi természetesen egyetlen pillanatra sem nyugodott bele a hatalomvesztésbe, s két esztendő múlva sikerült elérnie moszkvai patrónusainál Nagy Imre leváltását.

1956 előtt, alatt és után

Nagy Imre két évét azonban nem lehetett meg nem történtté tenni, Rákosi nem tudta visszaállítani régi hatalmát. Az ország népe — beleértve a párttagságot is — megízlelte a szabadabb légkört. Ily módon a párt taggyűlésein is vita folyt a helyes vezetési módszerekről és lehetőségekről. A reformokat kívánók továbbra is vezetőjüknek tekintették Nagy Imrét. Sokan emlékeztek még — ahogyan ma is emlékeznek — 1953-as, kormányprogramot meghirdető beszédére. Nem szólt ő akkor a korábban elkövetett hibákról. De mellőzte a lelkesítő szónokiasságot is. Szenvtelen hangütésű beszédéből azonban a méltányosság, az emberi méltóság megbecsülése hangzott ki.

Arra is emlékeztek, hogy megnyíltak a börtönajtók. Akik elkerülhették a halálos ítéletet, azok ismét szabadok lettek. Sokan annak idején valamilyen magas állami hivatal vezetői székéből kerültek egyenesen börtönbe, s most nem kevesen a börtönből kerültek egyenesen magas hivatalokba.

A politikai helyzet egyre inkább arra mutatott, hogy Rákosinak mennie kell. 1956 tavaszán Moszkvában a Szovjet Kommunista Párt XX. kongresszusán Hruscsov feltárta Sztálin bűneit, s ez év nyarán a “legjobb magyar tanítványnak” búcsúznia kellett a hatalomtól: elindult a haláláig tartó szovjetunióbeli száműzetésbe.

Rákosi ment, de a politikája maradt. A főtitkári széket a négyesfogat egy másik tagja, Gerő Ernő foglalta el, s ennek következményeként 1956. október 23-án forradalom tört ki Magyarországon. A későbbiekben évtizedeken át ezt “ellenforradalomnak” nevezték. Ez ugyancsak téves meghatározás volt, mivel a forradalom kommunisták mozgalmaként indult a szovjet megszállók és hazai kiszolgálóik ellen, akiknek az önkényuralmát eléggé nehezen lehetett volna baloldalinak, forradalminak tekinteni. Ha lelkes kommunisták és egykori földesurak együtt harcolnak a közös ellenség ellen, az nemzeti küzdelem. Ha buzgó klerikálisok, vallásos kisemberek, vallástalan istenhívők és

mindent tagadó ateisták vállvetve harcolnak egy külföldi ország katonái és azok hazai kiszolgálói ellen, az szabadságharc, nem ellenforradalom. Az ellenforradalmat kiáltók elgondolkodhattak volna azon, hogy a küzdelem élén Nagy Imre állt, több évtizedes kommunista múlttal a háta mögött. Zavart az okozhatott, hogy a fosztogatók és egyéb bűnöző bandák is nemzeti hősként próbáltak tetszelegni a szükségszerű zűrzavarban. Amint az indulatok keresték az ellenfelet, mindinkább másutt vélték feltalálni azt, akit gyűlölni kell. A harcot kommunisták kezdték, de nem egy szövetségesük éppen a kommunistákban látott ellenséget, a kommunisták pedig ellenforradalmárnak tekintették az ellenük fordulókat. Ennek a nehezen áttekinthető helyzetnek előbb-utóbb tisztázódnia kellett volna. De a megszálló hatalom, a Szovjetunió ellenségének tudta a felkelőket akkor is, ha azok kommunisták voltak. A bolsevik szemlélet szerint pedig az, aki a Szovjetunió ellen harcol, csak ellenforradalmár lehet.

Mint minden társadalmi felbolydulásban, itt is akadtak bűnös cselekedetek, voltak, akik a forradalmi körülményeket személyes bosszúik rendezésére használták fel, de a felkelés egészének a szándéka egyértelmű volt: a sztálinista önkényuralom helyett demokráciát, a szovjet parancsuralom helyett pedig független Magyarországot akartak azok, akik fegyvert fogtak. Nagy Imre elszántan vállalta magára a forradalmi Magyarország vezetésének a feladatát. Megmenthette volna az életét is, ha idejében átáll a vérbe fojtók oldalára. Sokan tették ezt. Ő azonban konok tisztességgel kitartott a forradalom és azon meggyőződése mellett, hogy amit ők tettek, az forradalom volt, s ezt az országot leigázó szovjet hatalom óriási haderejével eltiporta.

Sok volt az áldozata a forradalomnak, sok volt a megtorlásként hozott halálos ítélet. A győztes a szovjet hadsereg volt, de a kivégzéseket a magyar állam hatóságai és hóhérai hajtották végre. A szovjet fegyverek révén uralomra került új vezetők pedig szándékosan nem óhajtottak különbséget tenni az önfeláldozó, tiszta hősök és a zavarosban halászó bűnözők között. A kivégzett Nagy Imrét csak halála után harmincegy évvel, 1989-ben temette el az ország.

Rajta kívül sokaknak kellett még meghalniuk, még többen kerültek évekre börtönbe, tömegek hagyták el új emigránsokként a hazát. És folytatódott a kommunista Magyarország története, de nem teljesen ott, ahol 1956. október 23-án abbamaradt.

Kádár János korszaka

Amikor Rákosi Mátyás egyeduralma véget ért, és a forradalom előérzete egyaránt érzékelhető volt az utcákon és a pártközpontban, sokan úgy készültek a változásokra, hogy Nagy Imre mellett Kádár János lesz a másik vezéralak. Ha Nagy Imre a miniszterelnök, akkor Kádár János legyen a párt főtitkára. A történelem azonban jócskán átrendezte a helyzeteket és a lehetőségeket.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a Szovjetunió kiegyezik a közeledő magyar fordulattal. Ha ez bekövetkezett volna, akkor akárhogyan is valósul meg a függetlenség kivívása, a változást kívánó mozgalmak bármelyike lett volna is az új államrend meghatározó eleme, Magyarország minden bizonnyal készséggel, sőt szívesen fogadta volna egy szomszédos nagyhatalom baráti szövetségét. De hamarosan megváltozott a helyzet. Már úgy tűnt, hogy a szovjet alakulatok kifelé indulnak, amikor Moszkva egyszerre megváltoztatta az álláspontját. A kivonuló csapatok visszafordultak, újabb erők is jöttek, s november 4-én offenzívát indítottak a magyar felkelők ellen. Arra semmiképpen nem volt mód, hogy Magyarország számottevő ellenállást fejthessen ki a szovjet túlerővel szemben. Nyilatkozatokkal és be nem váltott ígéretekkel nem lehet harcra kelni egy nagyhatalom ellen. A Nyugat sok mindent ígért már Magyarországnak az évszázadok során, de se Rákóczinak, se Kossuthnak, se Károlyi Mihálynak nem jutott több együttérző nyilatkozatoknál. Most se tett senki semmit a magyar ügy érdekében. Erre a folyton időszerű történelmi helyzetre mindig érvényesek voltak a költő szavai, hogy “győzni nem, de halni volt remény”. — Nagy Imre és a vele tartók csökönyös becsületessége, feltétel

nélküli hazaszeretete csak tragédiákhoz vezethetett. Örök dicsőség nekik, az utókor őket igazolta. Számosan viszont úgy gondolták, hogy realitásként kell elfogadni a szovjetek uralmát Magyarország fölött, s meg kell próbálkozni az e helyzeten belül kínálkozó mozgástér jó kihasználásával. Ennek az erkölcsileg kétes értékű, a gyakorlatban azonban nem haszon nélkül való pálfordulásnak legfőbb és legjellegzetesebb alakja volt a következő három évtized meghatározó államférfia: Kádár János.

Már évtizednyi idővel a háború előtt, sihederként lelkes kommunista volt. Munkásfiú, valódi proletár származék. Bátor is volt, tanulni is kívánt, hamarosan okosnak is bizonyult. Őszintén lelkesedett a Szovjetunióért, hiszen fogalma sem lehetett arról, mi történt valójában a harmincas évek alatt a Szovjetunióban. A bolsevikokban látta azt az erőt, amely felszabadíthatja Magyarországot a horogkeresztes rabtartók igája alól.

Bár nem volt “moszkovita”, a régi kommunista Kádár 1945 után jelentős szerepet játszott a kommunista párt vezetésében. A NÉKOSZ felső vezetésének is fontos tagja volt, összekötő az igazgatók és a hivatalos szervek között. Kapcsolata Kardos Lászlóékkal akkor is megmaradt, amikor a népi kollégiumokat felszámolták. Ezek a pedagógusok Nagy Imre lelkes hívei voltak. Velük együtt Kádár szemlélete is egyre inkább módosult. Ő is, akárcsak az eszményi kommunista eszméket hívő és valló Nagy Imre egy közjólétre és közboldogságra irányuló, a valósághoz képest utópista társadalmat kívánt megvalósítani. Amikor már küszöbön álltak a változások, igen sokan Nagy Imrét és Kádárt együtt kívánták az ország vezetőinek. Háy Gyula, a kitűnő drámaíró, egykor szovjetunióbeli emigráns többször is úgy nyilatkozott nyilvánosan, hogy tisztességes magyar ember addig nem nyugodhat, amíg nem Nagy Imre lesz a miniszterelnök és Kádár János a párt főtitkára. (A tragikus bukás után, amikor Nagy Imre vértanú lett, Kádár János pedig miniszterelnök, Háy Gyula hosszú éveket töltött börtönben, majd kiszabadulása után Kádár új

formájú kommunista rendszere elől mindhalálig tartó emigrációba vonult.) Mellesleg Rákosi egyeduralmának kibontakozása során Kádárt is ellenségnek minősítették, s 1951 és 1954 között börtönben volt.

Amíg úgy tűnhetett, hogy a Szovjetunió békésen kiegyezik a magyar nemzet forradalmával, addig Kádárnak és Nagy Imrének közös volt az útja. Hanem amikor kiderült, hogy a Szovjetunió el akarja tiporni a magyar forradalmat, Kádár nem vállalta az előre látható tragédiát és a vértanúságot. Nem lett ő egy pillanatra sem Rákosi Mátyás rendszerének a folytatója, még csak nem is szovjet típusú rendszert kívánt, hanem egy humánusabb, magyar kommunizmust, amelyet a nagy Szovjetunió pártfogol.

Kádár emberi, közéleti megítélése, rendszere évtizedeinek jellemzése igen ellentmondásos. Nehéz egységben látni a nevéhez fűződő korszakot. Hiszen a háború befejezése óta eltelt öt évtizedből három — tehát e korszaknak több mint a fele — az ő nevéhez fűződik. A politikai humor emlékezetes szólásmondása szerint az ő idején Magyarország volt “a béketábor legkellemesebb barakkja”. A külföld pedig egyszerre dicsérő és elmarasztaló jellemzéssel Magyarország társadalmi rendjét “gulyáskommunizmusnak” nevezte. A hat-vanas-hetvenes években azt is mondogatták, hogy azt, amiért 1956-ban meghaltak, Kádár csöndben, észrevétlenül megvalósította — s ez legalább részben igaz is volt. Ugyanakkor könnyekig meghatva beszélt arról, hogy találkozott, beszélgetett, kezet rázott híres szovjet vezetőkkel. De kölcsönöket nyugatról szerzett. Később a szemére hányták és hányják mindmáig, hogy eladósodásunk az ő általa felvett kölcsönökkel kezdődött. Ezeket a hatalmas összegeket részben megalapozatlan beruházásokra fordította, részben pedig az életszínvonal emelésére, hogy megkopó népszerűségét óvja. Ehhez a körülményhez viszont hozzátartozik az a vitathatatlan tény, hogy évszázadunk során alig-alig élt olyan jó életszínvonalon a magyar nép, mint azokban a hatvanas-hetvenes években.

Megszűnt a szakadatlan szorongást, rémületet keltő Államvédelmi Hivatal (az ÁVH). Származása okán senki előtt nem zárták el a továbbtanulás útját, s a tanulás anyagi terhei is minimálisak voltak. Megváltozott a mindennapi élet hangulata: az emberek mertek oldottan beszélni egymással, s bár a rendszer lényegét illető bírálatok nem kaphattak nagyobb nyilvánosságot, attól senkinek sem kellett félnie, hogy véleményéért börtönbe kerülhet.

A műveltség terjesztése politikai feladat lett. A Magyar–Szovjet Baráti Társaság már korábban is elég széles körök számára terjesztett irodalmi, történelmi, természettudományos ismereteket. Ez az intézmény valójában csak a nevében volt “szovjet” — esett itt szó ókori történelemről, középkori irodalomról, az angol ipari forradalomról is, bár eléggé rendszertelenül. A megalakuló Tudományos Ismeretterjesztő Társulat (TIT) már rendszeres szabadegyetemi programokat kínált a széles közönség számára.

A könyvkiadás továbbra is állami kézben maradt, de a Rákosi-kor-szakhoz képest összehasonlíthatatlanul színesebbé vált: megjelent magyar nyelven — a kifejezetten antikommunista művek kivételével — a klasszikus és modern világirodalom színe-java, ráadásul olcsó áron, mindenki számára hozzáférhetően. A “cenzúra” szó ugyan nem hangzott el, de a Kiadói Főigazgatóság lényegében cenzori hivatalaként működött, ám az évek múlásával e hivatal szigora folyamatosan csökkent. A kor cenzorai főként a szocializmust bíráló gondolatokra, a kapitalizmust dicsőítő szövegekre vadásztak, no meg az erotikára, mivel azt teljes egészében “burzsoá csökevénynek” tartották. Természetesen erotikus szórakozóhelyek sem léteztek. Az aránylag elfogadható életszínvonal és a kötelező álszemérem némileg korlátolt kispolgárivá tette Kádár szocializmusát. De az emberek mindennapi élete sokkal elviselhetőbb és veszélytelenebb volt, mint akár a háborút megelőző években, akár Rákosi rémuralommá fokozott rendszerében. A színházak sem játszhattak bármit — de sok mindent játszhattak. A mozik is mindig tele voltak. Itt is olcsóbbak voltak a jegyek, mint akár a korábbi időszakokban, akár ezt követően. A rádió már

régebbtől, a húszas évektől kezdve megjelent a magyar lakásokban, s a forradalom izgalmai után hamarosan felbukkant a televízió is, valamint az életet könnyítő háztartási gépek egész sora. Ezek is fokozták a proletár életforma kispolgáriasodását. Résnyire megnyíltak a határok is: igen kevéske pénzzel a zsebben el lehetett jutni a nyugati országokba, bár sokakat ettől a lehetőségtől is elzártak.

A hatvanas-hetvenes évek légköre persze az emlékekben meg is szépül. Akik csak idősebb rokonaikról hallanak róla, hajlamosak azt hinni, hogy ez a Kádár-kori szocializmus jó volt, szép volt. Nem volt az. De mindenképpen elviselhetőbb, nyugodtabb és biztonságosabb volt, mint ami a szocializmus világcsődje után következett, s ami most a mi jelenünk.

Maga a szocializmus különböző országokban igen különböző lehetett. A kiinduló minta, a szovjet bolsevik kommunizmus a híre szerint igen csábító volt. Aki hivatalos kiküldöttként vagy vendégként, esetleg turistaként járt valamelyik szovjetköztársaságban, az igen érdekesnek találhatott mindent egy kirándulás erejéig. De ha közelebb tudott hajolni a szovjet emberek mindennapi életéhez, akkor bizony lelohadt az elragadtatása. Még a közép-európai országok szocializmusa sem volt egyforma: a lengyel, a román, a cseh és szlovák, a bolgár, a kelet-német állami és társadalmi rend egyaránt szocialista volt, példaképének egyaránt a Szovjetuniót tartotta, mégis mindenütt más volt az életérzés. Nem is szólva a jugoszláv szocializmusról, amely politikailag szemben állt a Szovjetunióval.

És ez az azonos elvekre formált, de egymástól annyira különböző népeknek otthont adó országcsoport szinte egyszerre jutott gazdasági és társadalmi válságba, nem lehetett többé a régi módon irányítani. A nyolcvanas években bekövetkezett a történelmi csőd. A szovjet katonákat egyik kommunista ország sem kergette ki, holott valamennyinek a népe erre vágyódott. De mintha az idejük lejárt volna, végül is mentek maguktól. A Szovjetunió, amely évtizedeken át világhatalom volt, magától, külső erőszak nélkül omlott össze.

A hajdani szocialista országok közül egyesek felbomlottak, s az utódállamok egymás ellenfelei lettek. Csehország és Szlovákia szétvált, Nyugat- és Kelet-Németország egyesült. A Jugoszláviát alkotó országok szétugrottak, s véres háborúba kezdtek egymás ellen. Nem mi szüntettük meg fél évszázados szocializmusunkat, még csak nem is a Szovjetunió. A történelmi végzet döntött így másutt is, minálunk is. És a szocializmus agóniájával szinte egy időben harmincévi vezetés után Kádár János is ágynak esett, s álmával és államával együtt meghalt.

Magyarázni persze lehetne, hogy mi történt, miért és miként. De a lényeg akkor is az marad, hogy lezárult egy több évtizedes korszak. Arra ébredtünk, hogy volt szocialista állam, volt kommunista társadalmi rend — s immáron nincs. Volt és nincs.

Elkezdődik egy új jelen

Ha az ember túlságosan közel hajol egy képhez, szinte semmit se lát belőle. Az áttekintéshez távolság, távlat kell. A régi historikusok, ha a saját korukhoz értek, ilyenféle szavakkal fejezték be a művüket: “Ez már nem történelem, hanem politika, az utánunk jövők majd át tudják tekinteni a mi korunk történéseit is”.

A szocializmus hirtelen befejeződése után a mi jelenünk kezdődik. A naptár szerint 1989-ben. Ami ekkor történt, ezt nevezzük rendszerváltásnak. A csődöt mondott kommunista vezetés önként kiadta a kezéből a hatalmat: népünk szerencséjére — és persze bölcsességének köszönhetően — a rendszerváltás erőszak nélkül ment végbe, anélkül, hogy akár egyetlen pofon is elcsattan volna.

Fél évtizeddel egy ilyen horderejű változás után még nem lehet megmondani, hogy valójában mi is történt. Annyi bizonyos, hogy az elmúlt évtizedek után valami egészen más következett. Sokan állítják, hogy ismét kapita-

lista lett a gazdálkodásunk és az életformánk. Ez, főként az “ismét” szó ellentmondani látszik annak a történelmi tapasztalatnak, hogy ami elmúlt, az változatlan formában soha többé fel nem támad. Nem folytathatta tehát az ország ott, ahol a kommunista hatalomátvétel előtt abbahagyta: a kommunizmus évtizedei nem törölhetők ki nemzetünk történelméből. Talán éppen ez a kommunizmus bukásának az egyik legmaradandóbb tanulsága, hogy a múltat nem lehet eltörölni. “Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa” — a győztesek és vesztesek vére és gondolata egyaránt ott lüktet a jövőben.

Az bizonyos, hogy amit a sokáig fennálló rend illetékesei szocializmusnak neveztek, az ellenszenvesnek bizonyult az átélők jelentős része számára, még akkor is, ha mindenki tudatában volt annak, hogy Kádár rendszere sokkal elviselhetőbb volt a benne élők számára, mint a szovjetunióbeli példa vagy a Rákosi-féle szorongásos világ. Így hát amikor 1990-ben eljött a szabad választások lehetősége, a legtöbb állampolgár számára nem az volt a fő kérdés, hogy mi legyen, hanem az, hogy mi ne legyen. Kádár János örökségét még a hajdani Magyar Szocialista Munkáspárt tagjainak egy része is elutasította. Kádár pártja kettévált. Az egyik rész — a Magyar Szocialista Párt — a “munkás” jelző elhagyásával ki akart lépni az elavultnak tekintett osztálykeretből, s a nemzet minden tagja számára elfogadható párttá kívánt válni. A másik — kisebb — rész megtartotta az eredeti nevet, s így próbálkozott a választásokon: nem is szerzett egyetlen helyet sem a parlamentben.

A választók elutasították a jobboldali túlzásokat is. A választásokon induló rengeteg párt közül mindössze hat kapott annyi szavazatot, hogy bekerülhessen az országgyűlésbe. A Magyar Szocialista Párt bekerült, de megközelítőleg sem kapott annyi szavazatot, hogy kormányt alakíthatott volna, hiszen maga a “szocialista” szó is riasztóan hangzott a választópolgárok többsége számára.

Egy konzervatív pártkoalíció került kormányra. Az új miniszterelnök, Antall József becsületes, emberséges közéleti férfiú volt. A korábbi években tanári diplomával az Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár igazgatója volt. Eszményképe a háború előtti évtizedek korrekt nemesi hagyományokat őrző úriemberének megkésetten is tiszteletreméltó példája. Pártjával, a Magyar Demokrata Fórummal (MDF) együtt minden szélsőségtől tartózkodó politikai jelenség. Meghalt, még mielőtt lejárt volna pártjának vezető mandátuma. Pártja igyekezett híven folytatni politikáját, de ez a politika már nem kellett az állampolgárok többségének. Bebizonyosodott, hogy a múltat nemcsak eltörölni, hanem feltámasztani sem lehet. Az 1994-es választásokon ismét nem az volt a fő kérdés, hogy kik kormányozzanak, hanem az, hogy kik ne. E választásnak a szenzációja az lett, hogy az 1990-ben kiszorított Magyar Szocialista Párt olyan többséget szerzett, hogy egyedül is kormányt alakíthatott volna. A párt érezte, hogy a választópolgárok jó része nem azért szavazott rá, mintha ismét megszerette volna a szocializmust, hanem azért, mert elutasította az MDF által képviselt múltba néző konzervativizmust. Ezért koalícióra lépett a liberális demokrácia korábban szintén ellenzékben lévő pártjával, a Szabad Demokraták Szövetségével (SZDSZ). Hogy mi lesz majd akkor, amikor ennek a koalíciónak is lejár a mandátuma, arra a történetíró nem vállalkozhat.

Itt most pontot kell tennünk közös emlékezésünk végére, amelyben megidéztük népünk létének tizenegy évszázadát. Nem szabályos történelemkönyv ez, inkább felidézett látomás. Nem azt kerestük elsősorban, hogy mi volt, hanem azt, hogy ami volt, az hogyan volt; a történéseknek a hangulatát, azt, hogy a nagy történelmi folyamatokba beleilleszkedő események miként alakították az eseményeket átélők gondolkodását, érzéseit. Tartozunk ennyivel ebben az ünnepi esztendőben elődeinknek, népünknek és mindenekelőtt önmagunknak.