Részletek a TAMÁSI ÁRON EMLÉKKÖNYVBŐL

 

TASNÁDI GÁBOR

“...KI MEGHASADT EGÜNK ÍVÉN, SZIVÁRVÁNYKÉNT FOG MINDIG ÁLLNI”

— Emlékek és dokumentumok Tamási Áronról —

 

Tamási Áron szivárványának színei halála óta sem halványultak, s ma — születésének századik évében — ezt a tündöklést a megemlékezők minden eddiginél erőteljesebben és szebbnek is látják...

A címül kölcsönzött Jékely-verssornál szebben, tömörebben Tamási Áron mivoltát és szerepét kifejezni aligha lehetne. Ezen emlékezés írójának — évei túl vannak az ötvenen — a gyermekkorába nyúlik vissza a Tamási-szivárvány, és életét azóta is szüntelen kíséri; amit az élettől kapott egyik legnagyobb ajándékának érez és tekint ma is. S külön szerencséjének, hogy a nem múlandó értékű Tamási-világ megismerésén túl, Tamási Áron emberi vonzáskörébe kerülhetett, személyiségének varázsát közelről is érezhette, tapasztalhatta.

Ez a hét-nyolcéves személyes kapcsolat végül oda vezetett, hogy Tamási Áron az e sorokat írót végrendelete egyik “tanácsadó bizottsági” tagjának — vagyis egyik kurátorának — jelölte meg, illetve kérte fel. Az eredetileg háromtagú kuratóriumból ma már csak ő él; ezért is érezte kötelességének, hogy a megtisztelő felkérésnek — a nagy íróval kapcsolatos emlékeit írja meg, dokumentumait tegye közzé — eleget tegyen. És persze azért is “vette a fáradságot” mindehhez, mert egy centenárium valóban kivételes, ritka ünnep.

I. Első emlékek

Először természetesen írásaival találkoztam.

Tíz év körüli lehettem, amikor — talán 1953 karácsonyára — ajándékul kaptam egy ifjúsági írásokat tartalmazó könyvet, benne egy részlettel a Bölcső és Bagoly-ból. Ez az írás annyira megmaradt bennem, hogy ma is emlékszem: a gyermek Tamási Áron első munkával telt napjáról szólt, kint a mezőn. Még az illusztráció — talán Szecskó Tamás rajza volt — is előttem van: a gyermek s az apja, kaszával és vizeskorsóval mennek a mezőre.

Ugyanabban az időben kerülhetett kezembe egy ifjúsági kiadású regénye, az 1946-ban megjelent Szívbéli barátok, amelynek csak a címlapja és néhány illusztrációja — Pekáry István csodálatos rajzai — maradt meg emlékezetemben.

Eljutott hozzám — igaz, évekkel később, nővérem barátnője apjának, Gyulai Feri bácsinak ajándékaképpen, aki Tamási Áronnak földije és ismerőse volt — az író Ember fia című verses életrajzának négy kézirat-füzete, nem névre szóló dedikálással. Amikor már ismeretségben voltam Tamási Áronnal, kérte, hogy mutassam meg e füzeteket neki. Meghatottan nézegette a megsárgult lapokat, amelyek azokra a sötét esztendőkre emlékeztették, amikor — az ő szavaival — Rákosi Mátyás “négy évig megkímélt attól, hogy könyveim kiadásával vesződjem.” Az ötvenes évek elején az Ember fia kéziratát saját maga terjesztette barátai és ismerősei között, megélhetési gondjainak enyhítésére.

Otthon édesanyám mindig szép karácsonyfáról gondoskodott. Az 1955-ös évben is így volt; sűrű, sötétzöld fa él az emlékezetemben, alatta nagyon sok könyvvel. Köztük volt az Ábel a rengetegben, Csohány Kálmán feledhetetlen rajzaival. Még a karácsonyi szünetben, egyhuzamban olvastam végig az Ábel történetét, aki — mint éppen e kiadás előszavában írja a szerző — “tiszta emberi arccal és az együttérzés teljességével keresi a jó magyarok és az igaz emberek barátságát”. Az Ábel-fiút akkor egy életre szívembe fogadtam.

1956 nyarán nővérem vőlegénye hozta szüleimnek a Hazai tükör című “krónikát”, amelyre gyorsan rátettem a kezem. Évekkel később meghatottan olvastam a felvidéki Fábry Zoltán még 1954-ben írt sorait: “Bölcs könyv, igaz könyv: gyerek, nép, tudós egyformán bólinthatja rá az igent. E könyv magyarjai olyan emberek, » kikből sóvárgott az emberi jóféleség « .[...] A Hazai tükör ifjúsági regény. Micsoda kincs, micsoda végszövegezés: tudják, mondják és vallják a felnőttek, akik ... csak egyet kívánhatnak: legyen a magyar ifjúság méltó e nagy és szinte váratlan ajándékhoz!

1956 októberében, akár az 1848-as Erdélyben, “a világ megtelik jövendővel”; “nagy idők” tanúi lehettünk. Budai lakásunkban szüleimmel és testvéreimmel együtt vártuk a híreket a rádió mellett. Mivel az utcai szobákba a Körtér felől fáradt golyók csapódtak, a rádiót az udvarra néző konyhánkba vittük. Tisztán emlékszem, hogy október 26-án este ott ültünk a készülék mellett, amikor a Kossuth Rádióban elhangzott: Kedves hallgatóink, Tamási Áron írását olvassuk fel! Aztán a felejthetetlen Magyar Fohász következett...

Az idők gyógyító lázában él a magyar. Történelmünk ezer évén átlobog az emberi Géniusz üzenete, mely nemzeti hőseink példáit emeli elénk s költőink fénylő szavait idézi.

Nincs módunk kitérni a hűség elől.

Tizenegy éve élünk őrhelyünkön: ezen a földön; szomjazva az emberi és a nemzeti lét igaz voltára. Éltünk vágyakozásban az enyhület után, de szomjúságunkban itthon a hazugság italát nyújtották nekünk, a világ pedig vegyes főzetekkel kábított minket. Ebben a zavaros veszélyben, a hosszú sóvárgás után, emberi és nemzeti létünkben tehettünk-e mást, mint amit tettünk?

Magunk főztünk enyhítő és éltető italt magunknak. A kor, melyben élünk, s amelynek ablakán a jövőbe nézünk, vért csordított ebbe az italba. Örök intelem ez, mely egyformán szól nekünk magunknak és a világnak. Minket arra int, hogy a kor forradalmát magunknak kellett volna végbevinnünk. Mivel nem ezt tettük, hanem ajándékba fogadtuk el, olyan esztendők rakódtak történelmünkre, amelyek hagyományainkat elferdíteni törekedtek, természetünket gúzsba kötötték és jövendőnk felől kétségekkel kínoztak. Ebben a hamis és igaztalan állapotban a nép nem találhatta meg nyugodalmát, és alkotó erejét bénaság fenyegette.

Ezért kellett megtörténnie annak, ami történik.

A kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött. A hatalmak, melyek a maguk rendszerében élni jónak és helyesnek látják, adják meg nekünk a lehetőséget, hogy mi is a magunk emberi és nemzeti formánkban élhessünk. Ez a forma nem más és nem is lesz más, mint a társadalmi demokrácia és a nemzeti függetlenség formája. Ezt a formát, kormányzás dolgában, egy nemzeti kormány tudná a nép akaratával megtölteni; a művelődés szellemével pedig a magyar léleknek azok a mesterei, akik az elmúlt évtized alatt is a nép hűségében éltek.

Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek, s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy a harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje.

Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk. Fohászkodunk mindnyájan, munkások, parasztok és ifjúság, nemkülönben jövőt álmodó költők, akik mind és mindig rendületlenül hívei vagyunk hazánknak.

Kivételes, ünnepi szavaknak lehettünk tanúi. Éreztük a nagy író szavainak fényét, súlyát, tisztaságát. A későbbi években is azt tapasztaltam, hogy ha Tamási Áron szól, annak mindig súlya, hitele van. Az ő tollán még a legmagasztosabb fogalmak sem vesztenek fényükből.

Szabó Zoltán, a kiváló író és pályatárs már 1942-ben megfogalmazta: “ Tamási Áronnak az a tulajdonsága, mely leginkább vonzóvá teszi írásait, számomra nem pompás nyelve, nem csillogó, bujkáló humora, nem játékos-illatos érzékisége, nem havasi telek hócsillogására emlékeztető, kristályosan villogó, érzékeltető képei, nem az ő világának csodálatos változékonysága és frissessége. Nem is az, hogy móka s bánat oly könnyedén és suhanva követi egymást írásaiban, ahogy a földön követi egymást fény és árnyék szeles időben, mikor a szél könnyű felhőket ránt el a táj fölött. Mindez érték, sőt páratlan érték. Legnagyobb értéke azonban — úgy érzem — az, hogy ő az a magyar író, akinek ajkáról páratlan hitelességgel hullanak le az ilyen szavak: igazság, szeretet, öröm, béke, jóakarat. Talán minden idők minden magyar prózaírói közül ő leginkább az, akinél e szavaknak teljes hitelük van, fényük makulátlan, semmi iskolás közhelyszerűség, semmi gyanús szándékosság, semmi hátsó, bujkáló gondolat nem rejtőzik mögöttük. E sajnos annyira megkopott, meghajigált, besározott szavak az ő szájából angyali tisztasággal röppennek el újra, értéküket visszaállítja; írásaiban a jó csaknem mindig diadalmaskodik a gonoszon, mint a népmesében. Művészetének nagyszerűsége éppen abban van, hogy minden meghökkenés nélkül, csodálkozás nélkül vesszük ezt tudomásul, annyi ellenkező tapasztalat, annyi ellenkező irodalmi iskola hagyományai ellenére.

II. Találkozások, együttlétek

Mielőtt a Tamási Áronnal történt első találkozásomról szólnék, kötelességem megemlékezni Baránszky-Jób Lászlóról, a neves esztétáról, a század egyik legkiválóbb magyartanáráról. Tíz évvel ezelőtt halt meg, kilencvenéves korában. Szinte hónapra egyidős volt Tamási Áronnal, akiről már 1944-ben hosszú tanulmányt írt a pécsi Sorsunk-ban. Ebben a fontos tanulmányban eredeti megállapítások sora olvasható, például az, hogy a Szülőföldem című Tamási-könyvnek “a hangneme valóban epikai egyenletességű, oly tiszta, gyöngéd és könnyed, amilyet egészben csak egyszer mutatott fel irodalmunk története, Petőfi verseskötetében”. Vagy az, hogy: “egyéni művészi stílust táj és nép lelkéből prózaköltő még nem teremtett Tamásihoz hasonlóan”.

Egyetemi tanárság után, az ötvenes években, Baránszky-Jób a Szilágyi Erzsébet Leánygimnáziumban tanított. Ez az iskola, mint mesélte, Tamási Áronnak valóságos második otthonává vált. Ő volt a gimnázium szép kiejtési versenyeinek állandó zsűrielnöke, és néhány emlékezetesen szép beszédet is mondott. Például az egyik iskolai ünnepségen Tamási Áron azt ajánlotta az életbe kilépő lányoknak útravalóul, hogy mindig “az eszük szerint, de a szívükre is hallgatva cselekedjenek”.

Baránszky Laci bácsi tihanyi nyaralója vonzotta a fiatalokat; az ötvenes évek végétől többen is “bejáratosak” voltunk hozzá, akik éppen a szomszédos Biológiai Kutatóintézetben dolgoztunk, nyaraltunk vagy éppen látogatóba érkeztünk Tihanyba. Amikor Gizi néni, a felesége Budapesten tartózkodott, még a konyhát is birtokba vehettük; Laci bácsi évekig emlegette a “huligánok” szedte fenyőtinóruból készült gombapaprikást. Baránszky Laci bácsi “egyszemélyes katedrája” életközelbe hozta nekünk barátait: Szabó Lőrincet, tihanyi szomszédjait: Németh Lászlót és Illyés Gyulát, továbbá Jékely Zoltánt és persze Tamási Áront.

*

Még a “kezdeti” tihanyi években, 1958-ban történt. Tizenötéves voltam akkor. Baránszky Laci bácsi magával vitt engem Balatonalmádiba, Tamási Áronhoz! Füredről vonattal érkeztünk az almádi állomásra, onnan gyalog mentünk-kapaszkodtunk a Bajcsy-Zsilinszky utcán a domboldalon, amíg balról fel nem tűnt a Basilides-nyaraló, Tamási Áron feleségének, Aliz szüleinek a háza. Meleg, nyárutói délután volt, az árnyékos kertbe jólesett belépni. A ház melletti asztalnál egy magas, egyenes tartású, középkorúnál nem többnek látszó férfi állt fel üdvözlésünkre. Napszemüveget, rövid ujjú fehér inget, világos színű pantallót viselt. A jómegjelenésű férfit talán színművésznek gondolhattam, semmiképpen nem az Ábel írójának, akit képzeletem idős korúnak vélt. Laci bácsi “szervusz, Áron”-jára annyira meglepődtem, hogy megszólalni sem tudtam. — Már azt gondoltam, nem találtok ide — mondta Tamási Áron és hellyel kínált bennünket. Laci bácsi vitte a szót, kedvesen rólam is megemlékezve s megemlítve, hogy az Ábel a rengetegben és a Hazai tükör című könyveket már olvastam. — No, és milyennek találtad őket? — kérdezte Tamási Áron. — Szeretni valóknak! — feleltem. — Figyelmedbe ajánlom az Ábel sorsának alakulását az országban és Amerikában is! — mondta. Az író közvetlensége némileg oldotta megilletődöttségemet. Az asztalon lévő gyümölcskosárból, szíves kínálására, ugyanis mertem venni egy körtét majd egy őszibarackot is. Arra emlékszem még, hogy szóba hozták Kodolányi János nevét s beszéltek “a Szilágyiról”, közös gimnáziumukról is. Azt is mondta Tamási Áron, hogy hétvégére itt lesz a felesége, “Aliszka” is.

*

Egy év múlva szerencsém volt ismét találkozni Tamási Áronnal. 1959 júniusának elején, vasárnap délelőtt, egy Kálvin téri könyvsátornál (a Baross utca torkolatánál) dedikálta a könyvhétre megjelent Czímeresek-et. Nekem is egyet, a Világ és holdvilág-gal együtt. Emlékezett az almádi látogatásunkra, s érdeklődött a Laci bácsi felől. Elegáns öltönyben volt, nyakkendővel, most is fiatalosan; mellette mutatósan-szépen felesége, Aliz, akit ekkor láttam először.

A harmadik találkozásra 1960-ban, ugyancsak a könyvnapok alkalmával került sor. De ekkor már a Nemzeti Színház tövében lévő könyvsátornál, ahol a frissen megjelent Szirom és Boly-t dedikálta. Sipos Tamás riporter készített vele éppen interjút a rádió számára, emlékszem szavaira: “Tamási Áron keze gémberedett a sok dedikálástól...”. Valóban igen sokan voltak. Tamási Áron átnyújtott nekem egy noteszlapot (nevével és telefonszámával; a lapocskát ma is őrzöm), mondván: — Hívj fel, otthon majd kényelmesen minden könyvedet dedikálom! — Ezután egy évig gyűjtögettem a bátorságot a telefonáláshoz és persze a még hiányzó Tamási-könyveket...

*

Budai, Alkotás utcai lakásában 1961 augusztusában jártam először. Szívesen fogadott; kérdéseiből azt éreztem: érdekli őt, hogyan gondolkodik egy mai középiskolás (az utolsó, vagyis a negyedik tanév előtt álltam akkor). Gimnáziumom nevének említésére megkérdezte, hogy jó barátját, Domokos Pál Pétert ismerem-e? — Engem sajnos nem tanít, de a bátyámat két évig is tanította! — válaszoltam. — Hagyd itt a könyveket, és egy hét múlva gyere vissza! — mondta.

Örültem persze az újabb alkalomnak, s a telefonon megbeszélt délutáni időpontban csöngettem. A már dedikált könyveket átadta, némelyiket mondanivaló kíséretében. Az Ábel-trilógia tokban lévő köteteit “az Ábel emberségét is ajánlva” beírással nyújtotta át. A Jégtörő Mátyás-t és a Ragyog egy csillag-ot azzal a reménységgel dedikálta, “hogy ennek a könyvnek harmadik részét is megírja valaki — talán én”. A Szépmíves Céh kiadású Szülőföldem-et “szülőföldem gondjában” ajánlotta. A Virrasztás-t “szeretettel ajánlotta figyelmembe”, az összes novelláinak 1942-es kiadását “sok jókívánsággal”, a Játszi remény-t pedig “a Zöld ág jegyében” dedikálta. A Magyari rózsafa átnyújtásakor azt mondta: — Csupa emberség ez a könyv, mégis haragszanak rá! — A többi dedikálást is megköszönve illedelmesen elköszöntem. — Aztán jelentkezz minél előbb! — engedett utamra.

*

Néhány hónap múlva a Kakasok az Édenben című könyvéből — Szántó Piroska remek illusztrációival — két szép példányt vittem hozzá, arra kért ugyanis Tamási Áron, ha valahol látnám e könyvet és a Szülőföldem-et, vásároljam meg számára, akár több példányban is. Ekkortájt találkoztam az egyik pesti antikváriumban egy Virrasztás-példánnyal is, benne a következő — még a negyvenes évek végéből származó — dedikálással (erről persze nem szóltam neki): “Verának ajánlom e könyvet, mellyel az olvasónak nem kell virrasztania, hanem amellyel az írója virrasztott”.

Talán ezen látogatásomkor láttam második alkalommal Alizt, aki csak néhány percre jött fel, hozott és vitt valamit. — Aliszkával hosszabban csak a hétvégeken találkozom — mondta Tamási Áron. Féja Géza a Hazai tükör utószavában írja, hogy a “Madár Vince arcán olykor átütnek Ábel, illetve Tamási Áron vonásai. Szerelmében, Zizinában pedig azonnal harmadik feleségére, Basilides Alizra ismerünk, aki a néma esztendők idején melegségben és hűségben sohasem fogyatkozó társa volt. Tamási Áron pedig ezt — tanúságot tehetek — sohasem feledte el.” S mi se felejtsük: feleségei közül, Magdó mellett, egyedül Aliz vonult be műveibe. Példa erre a Bodoru című elbeszélése is.

*

1962 májusában az Élet és Irodalom-ban olvastam az írószövetségben elmondott felszólalását, amelyet kivágva a lapból őrzök ma is. Ekkor Tamási Áron — egyebek mellett — ki merte mondani, hogy “nemcsak a politikus felelős a maga vezető helyén, hanem az író is a maga szellemi őrhelyén. A politikus a népnek, az író pedig a nemzetnek.” Később Veres Péter így emlékezett erre a felszólalásra: “Néhány éve az írószövetség közgyűlésén a legszebb és legtartalmasabb beszédet éppen Tamási Áron mondta”.

Szeptemberben, hatvanötödik születésnapján, egy üveg ital kíséretében, azt kívántam Tamási Áronnak, hogy az ő Ördögölő Józsiás-ának tündérek-énekelte Himnusza teljesedjék be! Szemmel láthatóan jólesett neki a köszöntés; elővett egy példányt a frissen megjelent Akaratos népség című színjátékgyűjteménye kettős kötetéből — benne az Ördögölő Józsiás-sal is — és íróasztalához ülve ismert gyöngybetűivel jegyezte: “ ...kedves ifjú barátomnak és megbecsült olvasómnak, szeretettel ajánlom. Tamási Áron. Budapest, 1962. IX. 19.” S amit akkor a szerzőnek nem volt szükséges idéznem, most ideírom a tündérek és a nép kórusának énekét:


“Édes honunk, tündérek földje,
Benned virul a jók reménye!
Őrzője légy mindig a fénynek
S védő pajzsa tiszta szíveknek!”

Ekkortájt láttam a televízióban egy műsort, amelyben Tamási Áron röviden magáról beszélt; műveiről pedig K. Nagy Magda irodalomtörténész szólt. Úgy hírlik, hogy ennek a filmnek azóta nyoma veszett... Egy fényképet azonban megőriztem, amelyik a tévéfelvétel próbáján készült az íróról. Reménykedjünk, hogy a filmszalag előkerül egyszer. Szomorú, hogy Tamási Áronról még egy rövid portréfilm sem készült.

*

1963 elején, talán februárban, levelet kaptam Szabadkáról, egy kedves leányismerősömtől: vőlegényével, Budapesten átutazva, néhány órára megszakítanák útjukat, ha találkozhatnának Tamási Áronnal, akinek mindketten hívük, olvasójuk. Persze, ha egyáltalán szó lehetne erről. Valami küldeményt is szeretnének átadni, amit az újvidéki Bogdánfi Sándor írótól hoznának. Felhívtam Tamási Áront; végtelenül sajnálja, de — mint mondta — éppen a jelzett időpontban Gyergyai Albert jubileumi születésnapi összejövetelén lesz. A professzor megtisztelő, baráti meghívásának eleget szeretne tenni, annál is inkább, mert — az ő szavaival — “régóta becsülöm Gyergyai Albertet”.

Legközelebbi látogatásomkor Tamási Áron egy könyvet vett elő, az Ábel-trilógia új, egykötetes kiadását s megkérdezte: — Hogy hívják a szabadkai barátaidat, akikkel nem sikerült legutóbb találkoznom? — Rövidesen esküvőjük lesz! — válaszoltam s mondtam a neveket. S ő jegyezte a könyvbe: “ ...akiknek a Tasnádi Gábor jókívánságaival együtt a magam üdvözletét is küldöm.” Azt mondanom sem kell, hogy a könyvet a szabadkai esküvő “legbecsesebb” nászajándékaként fogadták!

*

1963 tavaszán történt. Telefonon keresett Tamási Áron. — Ha tudod, hallgasd meg a Boldog nyárfalevel-et a rádióban! — mondta. Örömmel hallgattam persze, hiszen a színdarab már olvasva is tetszett. A rádióban jól érvényesült a kecskemétiek lelkes játéka, tetszett tehát a közvetítés; s nem csupán illemből siettem ezt megtelefonálni. (Ma is meggyőződésem: Tamási kevésbé sikerültnek ítélt művei is páratlan értékűek...) Tímár Mátétól — aki a hatvanas években a barátok közül talán a legtöbbet volt együtt Tamási Áronnal — hallottam később, hogy Vaska Gellért és a felesége, Kláris történetének a szerző eredetileg a Vaska szárnya címet szándékozta adni, de éber füleknek a cím hangzása “disszonánsnak” bizonyult...

Ugyancsak ekkortájt Tamási Áron Újvidékre látogatott. Úgy tudom, hogy az ottani rádió szervezésében egy hosszabb szerzői estje volt. A Híd folyóirat pedig közülte új elbeszélését, a Hétszínű virág-ot. Az újvidéki meleg fogadtatás után Zágrábba utazott, ahol meglátogatta a legnagyobb élő horvát írót, Miroslav Krlezát, akivel barátságban volt; Budapesten is találkoztak. Tamási Áron ezután az adriai tengerparton, Abbáziában töltött néhány napot.

Nincs arról tudomásom, hogy az Újvidéktől nem túl messze élő aldunai székelyekhez — Hertelendyfalvára, Székelykevére — ellátogatott volna. De azt tudom, hogy évekkel később Tamási Áron nevét vette fel az ottani művelődési otthon, amelynek avatásán, vagy alapkövének letételénél — az író barátainak és szülőföldjének képviseletében — Kányádi Sándor is jelen volt Kolozsvárról. Tőle hallottam mindezt, még a hetvenes évek elején.

*

Talán 1963 májusában történt. Tamási Áront a Szentendre fölötti hegyekben lévő, Lajos-forrás melletti turistaházhoz hívták — Lengyel Józseffel együtt — könyvdedikálásra. Megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem vele menni. Persze volt, de végül úgy alakult, hogy a gépkocsiban nem maradt hely számomra, s valamilyen oknál fogva gyalogos kirándulóként sem tudtam elindulni. Máig sajnálom, hogy így alakult... Évekkel később, egy kirándulás alkalmával arrafelé jártam és megkerestem a turistaház gondnokát: — Emlékeznek-e még erre a “dedikálásos” napra? — kérdeztem. — Az a nap a turistaház történetének legfényesebbike marad mindig; külön ünnepi menüt készítettünk a nagy írók tiszteletére! — válaszolta. — Sok könyvet adtunk el — folytatta —, de hihetetlen, hogy milyen sok könyv került elő a kirándulók hátizsákjaiból... Különösen az Ábel-t hozták el sokan ebbe a pilisi “rengetegbe”...

*

Ugyanennek az évnek az őszén Tamási Áron író-olvasó találkozóra hívott a Gutenberg Művelődési Házba. Ez a józsefvárosi Kölcsey utcában lévő épület már régóta a nyomdászoké. A találkozó délután volt. Tamási Áron elmondta, hogy bár az egészsége nem a legjobb, de a nyomdászok iránt — akik könyvei szedésével és nyomtatásával bajlódnak — mindig is tiszteletet érzett, s ezért fogadta el meghívásukat. Ezután az életéről mesélt... Emlékezetem egy olyan mozzanatot is megőrzött, amelyet soha máskor nem hallottam, de nem is olvastam tőle. Tamási Áron elmondta, hogy Székelyudvarhelyen, a gimnáziumi évei alatt, a Zászlónk nevű lap révén levelezett egy lánnyal, akit később megkeresett, hogy vele személyesen is megismerkedjen. — Becsöngettem az ismert címre — mesélte —, egy pöttöm leányka nyitott ajtót. Bemutatkoztam s megmondtam, hogy kit keresek. — Én vagyok! — válaszolta a lány. — De hiszen maga még ölbevaló! — Én is úgy gondolom: férfiölbe való! — vágott vissza az apró termetű lányka. Tamási Áronnak ez a “levelezőtársa” nem azonos Zsók Júliával, akit az érettségit követően Gyulafehérváron ismert meg. Ez a “Júlia nevű szép és büszke lány” ugyanis — mint írta Tamási — “olyan volt, mint a szerencsésen nőtt virágszál, május végén.” Ennek a lánynak aztán “a kedvességét a harctérre is” magával vitte.

A találkozó után, az elhúzódó dedikáltatások végeztével, odamentem Tamási Áronhoz. — Találkozásunk örömére innunk kell valamit! — mondta, és átsétáltunk a közeli Palace Szállodába, a Rákóczi útra. Ennek hatalmas, régi stílusú éttermében az “innunk kell valamit”-ból végül vacsora kerekedett, amely után valóságosan megnyílt Tamási Áron. Ennyire beszédesnek őt soha máskor nem találtam.

Otthoni élményeiről szólt, nemrég érkezett vissza Farkaslakáról. Egészsége romlását azzal magyarázta, hogy Ágnes húga kertjében, kedves “hullóvackor fája” alatt elaludt, s a nyár végi, hűvösödő délután megfázott... Elmondta, hogy esténként a farkaslaki öregekkel sokat beszélgetett. — Minden második-harmadik villogó kedélyű, színes nyelvű; kerek történeteket meséltek — mondta. — Jó lenne már a tavasszal hazautazni, anyaggyűjtés végett — folytatta. — Szeretnék egy könyvet írni a jegyzetek felhasználásával, a címe Farkaslaki esték lehetne. Csak egészség legyen... — ábrándozott.

Irodalomról máskor nemigen beszélt; de most arról is vallott, hogy a fiatalok közül legjobban Juhász Ferencet — különösen A szarvassá változott fiú című versét —, továbbá Nagy Lászlót kedveli. (Deres majális című versgyűjteményét már ismertem, éppen Tamási Áron javaslatára vettem meg korábban.) Újabban olvasott néhány jó novellát Szakonyi Károlytól. Az otthoniak közül Szabó Gyulát igen tehetségesnek tartotta. Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvének megjelenését sajnos már nem élhette meg; pedig ez valóban szíve szerinti olvasmánya lett volna...

*

A karácsony előtti napokban a krisztinavárosi templom előtt találkoztam Tamási Áronnal ismét. A délelőtti napsütésben drapp színű kabátban, megszokott csúcsíves kalapjában jött szembe velem. — Most jelent meg a Hétszínű virág, tegnap az egyik barátommal a Bartók Béla úti könyvesboltban már nem kaptunk belőle... De egy a tiszteletpéldányokból a tiéd... A két ünnep között keress meg! — mondta. Ma is látom, amint alakja eltűnik az Alagút utcában...

Szilveszter előtt két nappal voltam fenn a lakásában; már várt a Hétszínű virág dedikált példánya: “...kedves ifjú barátomnak, sok jó és szerető kívánsággal az új esztendőre. Tamási Áron. Budapest, 1963. XII. 29.” Ekkor mesélte el, hogy milyen nagyon elszomorította az emberi gyávaságnak az a netovábbja, amelyet a Magyar Nemzet akkori főszerkesztője tanúsított új novellájával, a Vörös fenyő-vel kapcsolatosan. Az elbeszélés az államosítások korában játszódik, karácsonykor, s már ennélfogva is az újság ünnepi számába kívánkozott volna. Mint Tamási Áron elmondta, a jó politikai kapcsolatokkal rendelkező, sokszorosan kitüntetett főszerkesztő — aki egyébként büszkélkedett az íróval való “szíves viszonyával” — nem merte “vállalni” a Vörös fenyő (kötetben később Susogó fenyő címmel jelent meg) közlését, mondván, hogy az a Magyarországon éppen akkortájt tartózkodó román pártküldöttség esetleges érzékenységét sérthette volna...

*

Az új esztendő ugyancsak emlékezetes találkozásokat és együttléteket hozott. Az első, amire emlékszem, valószínűleg áprilisban történt; Tamási Áron könnyű, sötét színű kabátja és kalapja szerint még hűvös idő lehetett. Ami biztos: a svábhegyi Jókai Klubban akkor volt Keserű Ilona képkiállítása. Ott, a képek között irodalmi estet tartottak. A rendezvény napjának délutánján az Alkotás utcai lakásban voltam, látogatóban. — Gyere velem a hegyre, valamilyen műsoros estre — mondta, majd taxit hívott, amit “az iskola melletti házhoz” kért. A taxi, már fenn a hegyen, a Diana utcába tévedt; egy favázas villa előtt megszólalt Tamási Áron: — Itt lakik Szabó Pál!

Aztán megtaláltuk az eldugott Hollós utat, ahol a klub volt. A nagyterem zsúfolásig megtelt. A műsorból csak két Jékely-versre: a Zsámbék romjai-ra és a Hinta-dal-ra emlékszem. Mindkettőt Jancsó Adrienne adta elő. A szünetben Tamási Áron a kiállított képeket nézegette. — Évekkel ezelőtt egyik novellámat éppen Keserű Ilona illusztrálta, de személyesen nem ismerem őt — mondta. (Eszembe jut, hogy az ötvenes években, Domján József fametsző kiállítási katalógusába Faragott képek címmel Tamási Áron írta az előszót, és Makkai Piroska színes metszeteinek kiállítását ő nyitotta meg. Kár, hogy az 1982-es Jégtörő gondolatok publicisztikai gyűjtemény ezen “képzőművészeti” írások egyikét sem tartalmazza.)

Később a folyosóra mentünk, ahol feltűnt Németh Lászlóné, aki rögtön Tamási Áronhoz sietett. — Képzelje Áron, nemrég jöttünk haza Pécsről, ahol Lacit egy orvosprofesszor barátja megvizsgálta. S hipertóniája miatt az eddiginél is szigorúbb, sószegény diétára fogta! — mondta Ella asszony. — Túl fog élni mindnyájunkat! — válaszolta derűsen Tamási Áron. A szünetben többen is odaköszöntek hozzá, az írók közül Kolozsvári Grandpierre Emil és Garai Gábor üdvözlésére emlékszem, s arra, hogy Bihari Sándor költővel röviden beszélgetett is, közös miskolci ismerőseikről.

Aztán előkerült egy huszonnyolc év körüli magas, barna lány. Adriennek hívták — alighanem az ő jóvoltából lehettünk jelen, ő szólhatott Tamási Áronnak az estről, amelyről végül hármasban jöttünk el. Mivel taxit nem kaptunk, a Városkút megállónál fogaskerekűre szálltunk. A végállomásnál elköszönésemre azt válaszolta Tamási Áron: — Mit gondolsz?! Együtt jöttünk, és együtt megyünk vacsorázni is! — Az ott álldogáló taxik egyikébe szálltunk. — Irány a Paksi Halászcsárda! — mondta. Útközben, a Margit körúton, meggondolta magát: — Menjünk inkább a Siposba, Óbudára!

Vacsora után a Lajos utcai Sipos Halászkertből visszafelé is taxival jöttünk; elől Tamási Áron, hátul Adrienn és én. A Böszörményi úton, Adrienn házánál megálltunk, Tamási kiszállt s a végig szerényen viselkedő Adriennel még váltott néhány szót, majd elbúcsúzott tőle. Ezután, az Alkotás utcai háznál én köszöntem meg az estét.

*

Még élt Tompa László, amikor — 1964 tavaszán — Kovács László hagyatékából néhány Tompa-levelet kaptam (ma is megvannak). Tamási Áron nem csupán a “nagy székely költőt”, de az akkor nemrég meghalt Kovács Lászlót, az Erdélyi Helikon egykori szerkesztőjét is nagyon szerette. A Kovács László szerkesztette Séta bölcsőhelyem körül című erdélyi képeskönyvet, benne a Farkaslaki képek-kel, Tamási Áron “a könyv szellemében” ajánlotta nekem néhány évvel azelőtt, magyarázat gyanánt akkor megemlítve, hogy e számára nagyon kedves könyvben a “kunyhó és a kastély jól megfér egymás mellett”.

Az említett leveleket megmutattam neki. — Rossz hírek érkeznek otthonról Tompa László egészsége felől — mondta Tamási Áron. A Márvány utcai Kis Royal vendéglőben voltunk ekkor. Emlékezetem szerint ez alkalommal nézte-lapozta végig a párizsi Magyar Műhely Weöres-számát is, amelyet a folyóirat egyik szerkesztőjétől, Papp Tibortól kaptam. — Okosan szerkesztett szám! Weöres Sándor jobb sorsra volna érdemes; itthon is meg kellene őt becsülni! — mondta. Mindezt alighanem megírtam Papp Tibornak, mert válaszképpen saját dedikált verseskönyvét küldte el Párizsból.

Ugyancsak a Kis Royalban történt. Ezen az estén velünk volt Győrffy György színész is, aki akkor, névre szóló borítékban, tiszteletjegyet adott át Tamási Áronnak. A városligeti Körszínház egyik bemutatójára hívta barátját, amelyben ő — Győrffy — is szerepelt. Azután valahogy Tersánszky került szóba, talán azért, mert a közelben lakott, s a vendéglő melletti csemői borkimérésbe menet, vagy éppen jövet onnan, be-benézett a Kis Royalba. — Tersánszky kiváló író — mondta Tamási —, de nem szeretem, ha a Kakuk Marcit az én Ábelemhez hasonlítgatják... Az Ábel-fiút embersége s más tulajdonságai a székelység ábrájává emelik — állapította meg. Talán ekkor szólt arról is, hogy Kodolányi könyvei közül Az égő csipkebokor-t szereti a legjobban. Pályatársai közül Illyés Gyulát és Németh Lászlót mindig megbecsüléssel emlegette; barátsága Illés Endrével és Féja Gézával közismert.

*

Féja Géza 1964 júliusában Balatonfüreden Farkas Editnek, az ottani gimnázium nagyszerű tanárának, írók pártolójának a vendége volt. A Kedves Cukrászda teraszán, 13-án találkoztam vele. — Le kell hívni Áront! — mondta Féja. — Editnél kitűnő az ellátás, remek kávét főz és szivart is kerítünk a számára! — folytatta, és egy hosszabb levélben mindezt ott le is írta. Megígértem Féja Gézának, hogy gyors postás leszek. Másnap délelőtt telefonon hívtam Tamási Áront. Tudtam, hogy rendszerint későn kel s az elhúzódó reggeli teendők miatt sem örül a délelőtti látogatóknak. De a sürgős levél miatt, s mert délutántól dolgoztam — pincér voltam azon a nyáron — mégis fogadott. Nyakán vékony kendő volt, talán a borotválkozás emlékeként, s a legendás lombikban még gőzölgött a kávé... — Jó volna Gézát látnom — mondta, majd a nyári munkám felől érdeklődött. — Dicsérem az eszed, pincérként sokféle emberrel ismerkedhetsz meg! Érdekes figurák fordulhatnak meg abban a józsefvárosi kisvendéglőben! Egyszer majd én is meglátogatlak — mondta.

A Delej utcai vendéglőben, a kerthelyiség miatt is, nagy volt a forgalom akkor, valóban érdekes emberekkel. A közeli “mozdonygyár” mindig-szomjas munkásaitól a nyugdíjas filozófiatanárig, színes emberek sorával találkozhattam. Így egy kiváló szabómesterrel is, akit idősebb Magyari Gábornak hívtak. Neve és sötét-fürge szemei alapján megkérdeztem: — Engedelmével, nem erdélyi származás? — Éppen onnan, a Székelyföldről, Tamási Áron falujából, Farkaslakáról! — felelte. Ezután, a vendéglőbe jövet, amikor csak tehettem, benéztem Vajda Péter utcai műhelyébe. Megtudtam, hogy az ő fia az Erdélyt járó hírneves barlangász, akivel később jó ismeretségbe kerültem. Idősebb Magyari Gábor elmesélte, hogy Tamási Áron egyszer megígérte neki: ha a sasadi kertjében levő diófa megnő, elmegy hozzá, s kedvenc fája árnyékában elbeszélgetnek majd... Sajnos, erre már nem került sor… A vendéglői látogatás ugyancsak elmaradt.

*

Ennek az évnek a novemberében Baránszky-Jób László a nyaralójának téli “víztelenítésére” hívott Tihanyba. Ugyanebben az időben Jékely Zoltán Balatonfüreden tartózkodott, egy bukaresti román költőnő társaságában. Füredről este együtt utaztunk Budapestre vissza. Már a vonaton csatlakozott hozzánk Jékely jó ismerőse, Katona Tamás, aki malaclopót viselt; végül így öten ültünk az alig kivilágított vasúti fülkében. Emlékszem: a megállóhelyek fényénél meg-megvillantak a fiatal román költőnő fehér fogai és piros csizmái.

Jókedvű társalgás közepette megállt a vonat. Kitekintettünk: Balatonalmádi! — Áron! — szólalt meg Baránszky Laci bácsi, és Jékely Zoltán rögtön átvette tőle a szót. — Néhány évvel ezelőtt, egy visegrádi flekken-esten Tamási Áron sziporkázott — mesélte Jékely. — Az emelkedett hangulatban közös leánygimnáziumi éveiteket emlegette, korholva téged, Lacikám! Finoman persze, vagyis a maga módján... — Nocsak! — lett kíváncsi Laci bácsi. — Áron felém fordult — folytatta az emlékezést Jékely Zoltán —, s nagy komolysággal, miközben felrebbent a szemöldöke, mondta: — Képzeljétek, az a kelekótya Laci barátunk, az a bitang, éveket tagadott le korából, csakhogy a leányok között maradhasson, tovább taníthassa őket! — Baránszky Laci bácsi jóízűt nevetett, jelezve ezzel, hogy Tamási Áron bizony igazat mondott...

Baránszky-Jób László 1966 nyarán újra hosszú tanulmányt szentelt — az akkor már sajnos lezárult — Tamási-életműnek. Ennek A próza költője című tanulmányának eredeti kéziratát nekem ajándékozta, amely aztán 1978-ban, az Élmény és gondolat című tanulmánykötetében — sajnos megcsonkítva — a Magvetőnél megjelent. Jékely Zoltántól pedig egy többszörösen becses fényképet kaptam egyszer, amelynek hátlapjára a kiváló költő a következőket írta: “Tamási Áron és Endre Béla Egerben, 1960 áprilisában, Foto J.Z.”. Az egri várban készült felvételen az író mellett Endre (András) Béla zeneszerző és karnagy — Kodály tanítványa és híve — áll, aki az 1956-os, Jókai Színházban játszott Énekes madár-hoz a kísérőzenét írta, illetőleg állította össze.

*

Előzetes bejelentkezés nélkül csak karácsony előtt, rendszerint 23-án a késő délutáni órákban ugrottam föl hozzá; mindig egy nagy fagyöngybog és apróbb ajándékok átadása közepette kívántam boldog karácsonyi ünnepeket Tamási Áronnak. Az “éppen csak átadásból” azonban többnyire szíves “gyere csak be” lett, mint 1964-ben is.

Az adventi öröm helyett azonban most a “szomorúság felhői” ültek rajta, ami ugyan korábban is előfordult, de akkor fogyhatatlan derűjével a felhőket rendszerint elűzte. — A Bükk fennsíkján, Jávorkúton voltam egy üdülőben, ahol valamiféle romlott ételt adtak; telefon és orvos csak a távolban, haza kellett jönnöm — panaszolta. A máját megtámadó betegsége először ekkor mutatkozhatott erősebben, amelynek okát a jávorkúti esettel magyarázta.

*

1965 nyarán az egyetemi vakációm kerek egy hónapját Erdélyben töltöttem. Az elutazásom előtti napokban elmentem Tamási Áronhoz, hogy tanácsait, véleményét, javaslatait — neveket és címeket ígért előzőleg — meghallgassam. A Gyökér és vadvirág című elbeszélés-remekének, amely egy antológiában akkortájt jelent meg, dedikációja szerint júliusban jártam nála.

Őrzöm ma is azt a papírdarabot, amelyre a neveket fölírtam akkor. — Nagy Imréhez Zsögödön feltétlenül menj el, de lehet, hogy éppen Kolozsváron találod őt — mondta. Notesz nélkül tudta a címeket, illetőleg a telefonszámot. Azután az alábbi nevek következtek: Székelyudvarhelyről Bakk Elek (Tamási Áron kérte, mondjam meg a feleségének, Sárikának, hogy édesapja székkutasi címét írja meg neki); Marosvásárhelyről Sütő András, Tompa Miklós és Kótay Pál; Kolozsvárról Kacsó Sándor, Balogh Edgár, Kós Károly, Jordáky Lajos és Venczel “Jóska”... Azután néhány könyvet dedikáltattam erdélyi ismerőseimnek; majd utamra engedett, mondván: — Járj szerencsével és jelentkezz, ha visszatértél!

A nyár végén találkozhattunk ismét. Ezúttal az udvari szobában ültetett le. — Farkaslakán jártál-e? — kérdezte először. (Egyedül Farkaslakáról nem volt szó előzőleg; nyilván azért nem, mert jól tudta, hogy oda minden biztatás nélkül is elmegyek... Nem tévedett...) Elmondtam, hogy Udvarhelyről a Nyikó menti busszal indultam, ezért Szentlélektől gyalog kellett továbbmennem Farkaslakára. Először Ágnes nénit kerestem, majd vele mentem át a többi testvérhez: Gáspárhoz, aki a szülői házban lakott, továbbá Annához és Erzsihez. Mindnyájan nagyon várják őt haza! Akár Birton István plébános úr és a testvére, Rózsika!

Elmondtam még, hogy a nagy melegben megfürödtem a Nyikóban, a Mordiczánál lévő egyik “göbében”, a nyakig érő vízben két-három tempót még úszni is lehetett. (Ezt a jó fürdőhelyet Gáspár bácsi ajánlotta, s a későbbi években is vissza-visszatértem oda.)

Beszámoltam arról is, hogy Gáspár bácsi megmutatta a medvék kártételét: a mordiczai szilvafákon szomorú látvány volt a sok letördelt ág. — Ilyen közel a faluhoz a medvék emlékezetem óta még nem merészkedtek — mondta Tamási Áron. — Négy-öt kilométernél közelebbre eddig még nem jöttek... Változnak tehát az idők — folytatta —, szigorú törvények védik a medvéket; ember—medve csetepaté esetén csakis a medvének adnának igazat... Az emberek nem mernek bonyodalomba keveredni velük. Nem csoda hát, hogy a medvék így elszemtelenedtek... Bár az embereket védenék ennyire! — tette hozzá. — Persze itt sem sokkal különb a helyzet — folytatta Tamási Áron. — A minap egy hűvösvölgyi kertbe hívtak flekkenezni. A kert hosszan, egy nagy szikláig húzódik föl. Éjszaka vaddisznók hatoltak át a kerítésen, és a lenti lakóházig végigtaposták a növényeket, sőt még a gyökereket is kitúrták...

Ebben a Páfrány úti kertben az említett flekken-est 1965 nyarán volt. A házigazda, a jeles kutatómérnök, hangszalagra rögzítette barátja szavait. Derűs, bizakodó volt ekkor Tamási Áron. Miután már formailag is elvált Aliztól, nősülésre gondolt. “Ha újra házasodom, a pozsonyi keresztlányomat veszem feleségül” — jelentette ki.

A farkaslaki élményeim közül egyvalamiről nem szóltam Tamási Áronnak. Arról, hogy a faluba érve először egy öregemberrel találkoztam, aki érdeklődésemre: — Merre lakik Tamási Áron Ágnes nevű húga? — kérdéssel válaszolt: — Ugye, maga a Tamási Áron fia? — Nem vagyok az — feleltem, de úgy tűnt, kételkedik szavaimban. Még egy hasonló eset történt, amíg végre Ágnes néni házához értem. A harmadik, szintén hasonló esetre késő délután került sor. Ágnesnél gyűltek össze a testvérek, s még néhány rokon. Odajött egy kissé bicegő, kedves asszony is, aki — mint később kiderült — Ágnes néni egyik szomszédja volt fölfelé, talán Juliskának hívták, s akivel a későbbi években többször is találkoztam. Nem volt rokon, de a családi együttléteken gyakran ott volt, akkor is, amikor Tamási Áron látogatott haza. Szerette őt mindenki. Ez a mindentudó, kedves asszony félrevont: — Ugye, maga az Áron fia? — Nem vagyok az! — feleltem, mire ő: — Ne mondja, én tudom: maga az Áron fia! — Megmondanám, ha az volnék! — válaszoltam. A tapasztaltak alapján nem tudtam — ma sem tudok — másra gondolni, mint hogy élhetett akkortájt egy legenda Farkaslakán: Tamási Áronnak van egy fia, Budapesten.

Este visszatértem Székelyudvarhelyre. — Tudom, hogy jártál Bakk Elekéknél, Sárika megírta a kért címet is — mondta Tamási Áron. Előadtam, hogy nemcsak a szülők, de a két leány is milyen nagyon várják őt haza! Szóltam a kerti flekkensütésről, s hogy Anikótól és Évától milyen szép népdalokat tanultam. A Bakk-ház levegőjéből áradt az emberi tisztaság, a szeretet, a műveltség. Nem véletlenül szeretett ott tartózkodni Tamási Áron! — Elek ritka értékes ember, hazament, hogy a székelyeket gyógyítsa! — mondta.

Pontosan elmeséltem Tamási Áronnak zsögödi látogatásomat is. Nagy Imre kapuján belépve, a festőt éppen tornáca lépcsőjén üldögélve találtam; a fény és felhő játékát figyelte... Föl sem állt, csak intett háza nyitott ajtaja felé: ha akarok, szétnézhetek nála. Bent csak ámultam: az egymásba nyitott szobák falán szebbnél szebb festmények és rajzok sokasága! Nem akárhová küldött engem Tamási Áron! — gondoltam magamban. Talán mert már a nap a Hargita mögé bukott, Nagy Imre maga mellé ültetett. Az addig szófukar ember mintha vizsgálóbíróvá változott volna: pattogóan rövid kérdések sokaságát intézte hozzám. Szinte kifaggatott Tamási Áronról. Különösen egészségi állapotáról érdeklődött. Később almával kínált. Mikor azt megettem és éppen elköszönni készültem, megszólalt: — Mondd meg Áronnak: a megfestés elmaradása engem is bánt! Ölelem őt — folytatta —, s ha most szeptemberben nem jönne haza, én fogok útra kelni rövidesen...

Az üzenet kapcsán Tamási Áron elmondta, hogy néhány éve már szóba került, hogy — a rajzok után — egy nagyobb képet fest róla Nagy Imre. Legutolsó zsögödi látogatásakor remélte, hogy sor is kerül rá. Sajnos — mint mondta —, Nagy Imrét félelemben tartják, látogatóit figyelik. Ha csalódott is, megérti a helyzetét…

Erdélybe úti olvasmányul vittem magammal Sütő András válogatott elbeszéléseit, a Tártkarú világ-ot. Hadd ismerkedjem munkáival, ha már Tamási Áron hozzá is ajánlott! A novellák nagy része igen tetszett; többek voltak egyszerű oroszlánkörmöknél. Ott éreztem bennük Tamási Áront és Móricz Zsigmondot egyszerre, mégis már sajátos Sütő-írások voltak... Marosvásárhelyen Sütő András — még nem volt negyvenéves — jó szívvel fogadott. Akkor még a főtér közelében laktak. — Áront várjuk, nagyon várjuk! — mondta. — Írja meg érkezését; érte megyek gépkocsival a segesvári vasútállomásra! — fűzte hozzá üzenetét. Végül “barátsággal” dedikálta nekem szóban forgó könyvét. Amikor Sütő üzenetét átadtam, Tamási Áron megjegyezte: — András nagyon kedves fiú!

Vásárhelyen meglátogattam Kótay Pál orvosprofesszort is, aki ugyancsak igaz híve volt Tamási Áronnak. Séta közben, lakásához közel, egy barátságos régi épületre mutatott: — Ez volt egykor a Súrlott Grádics, a híres flekkenező kisvendéglő, Molter Károly Örökmozgó-jának színhelye, s ahol Áron is sokszor megfordult, különösen a harmincas évek második felében — mondta.

— Kós Károlynak add át jókívánságaimat, ismerd meg őt, nagyon jelentős ember! Hat-hét évvel ezelőtt itt morgolódott valamiért, talán megtudod az okát — mondta még Budapesten Tamási Áron. Kolozsváron, a Széchenyi téri lakásában látogattam meg Kós Károlyt. — Tamási Áron nagy író, műveit szeretem — mondta —, de emberileg nem tudom őt megérteni! Miért hagyta el Erdélyt?! — kérdezte és folytatta a korholást. Magam csak annyit jegyeztem meg — éppen Tamási Árontól véve kölcsön ismert hasonlatát —, hogy “bármelyik dombon áll is a pásztor, mindig ugyanazon a nyájon a szeme”…

Kolozsvári látogatásom után alig tíz hónapra Tamási Áron végérvényesen hazatért szülőföldjére, a farkaslaki temetőbe; tettével adván választ a Kós Károly-i kérdésre… Külön hálát érzek Tamási Áron iránt ma is, hiszen általa Kós Károllyal közeli, élete végéig tartó kapcsolatba kerülhettem.

Balogh Edgár kolozsvári, Rákóczi úti lakásának falán Szolnay Sándor festő nagy Tamási-portréja köszönt rám. Balogh Edgár már a harmincas évek óta értő, odaadó híve volt Tamási Áronnak; mentesen minden “baloldali merevségtől”. Elsőként, már a hatvanas évek közepén próbálta Tamási Áront “visszacsempészni” az erdélyi magyar köztudatba. Ennek egyik bizonyságaképpen látogatásomkor dedikálta — nekem is — a Korunk-ban frissen megjelent tanulmányának különlenyomatát: “Áronnak szeretettel, Edgár”. Ennek a küldeménynek Tamási Áron nagyon megörült.

Kacsó Sándort nem találtam Kolozsváron, talán Mikházán tartózkodott; de a későbbi évek során vele is többször találkoztam.

Végül megköszöntem Tamási Áronnak, hogy az ő nevének említésével mehettem Erdélybe, ahol így az ajtók mindenütt tágra nyíltak előttem… Távozásomkor megölelt, ami sem korábban, sem később soha nem történt. S ma is látom őt, amint erkélyéről utánam integet…

Rövidesen a János Kórházba került, ahonnan csak októberben engedték el, de Farkaslakára már nem mehetett haza. Így testvérei hárman — Erzsi nem tudott jönni — utaztak Budapestre. Október végétől jó két hetet töltöttek nála.

*

Szerzői estjét november elején rendezték meg a Múzeum utcai Kossuth Klubban. Nagyon sok ember gyűlt össze. A közreműködők Tamási Áron barátai voltak: Czine Mihály “tudós író” (Tamási így mondta akkor) szívből mondott szép bevezetőt; Palló Imre székely népdalokat énekelt, köztük a Mikor Csíkból elindultam… kezdetűt. Bihari József, nagy hozzáértéssel, a színjátékokból adott elő részleteket. Pécsi Sándor előadásában a Kivirágzott kecskeszarvak-at hallhattuk. Tamási Áron A hegyi patakról című vallomását olvasta föl; fáradtságát, betegségét legyőzve. A közönség ünnepelte őt. A szünetben egy kézfogásra oda tudtam hozzá férkőzni. — Örvendek, hogy itt vagy — mondta, s mintha mosolyt láttam volna az arcán.

November végén levelet kaptam Kolozsvárról, Balogh Edgártól. “Itt némi aggodalommal emlegetik — írja többek között —, hogy Tamási Áron beteg. Közben örömmel fedeztük fel a hírt, hogy bpesti valamely klubban előadói estje lesz (vagy volt is?). Kérlek, látogasd meg, s írd meg: hogy van? Szeretettel gondolunk rá.”

*

Karácsony előtt, 23-án látogattam meg. Megörült a Szülőföldem Szépmíves Céh kiadású példányának (persze a szokásos fagyöngy most sem maradt el). — Jókor jött a Szülőföldem — mondta —, Ágotának adom karácsonyra. — S mivel tudta, hogy én könyveinek különböző kiadásait is gyűjtöm, elővett egyet a Jégtörő Mátyás legutolsó kiadásából és azt “szeretettel és atyai barátsággal” ajánlotta, “1965. Karácsony” megjelöléssel. (Akkor még nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó dedikált könyvem tőle.)

— Várj, adok még valamit — mondta, s íróasztalának egyik fiókjából előkeresett egy füzetet. — Évekkel ezelőtt a nyomdászoktól kaptam — s átnyújtott egy negyvennégy oldalas, minden kiadói és nyomdai adatot nélkülöző füzetet, benne az ő Jeles gyülekezet című “színpadi lakodalmi mulatság”-ával, továbbá a Csalán virágai című írásával. Utóbbi “egy vidám film vázlatos története, mely egyben korrajz”. 1918-ban játszódik és az 1958-ban írott Hopposi legények című novellájának egy hosszabb és más műfajú változata.

Tamási Áronnak ezzel a két művével azóta sem találkoztam. Meglepett, hogy a Jeles gyülekezet — amely a füzet terjedelmének csaknem a felét adja — még az “összegyűjtött színjátékainak” 1988-as budapesti kiadásában sem szerepel, pedig ebben a gyűjteményben még az egészen rövid “jelenetei” is megtalálhatók. A könyvet kísérő tanulmány, illetőleg a bő jegyzetanyag sem tesz említést Tamási Áronnak erről a — minden valószínűség szerint 1957 után írt — színpadi művéről, amelyből most hadd idézzem a lakodalmi sokadalom mulatságot záró énekét

Hej, én édes jó Istenem,

Oltalmazóm, segedelmem,

Vándorlásban reménységem,

Ínségemben lágy kenyerem.

Vándor fecske sebes szárnyát,

Vándor legény vándor botját,

Hű magyarnak reménységét,

Isten áldd meg az ő földjét.

 

Íróasztalától felállva ágyához ment Tamási Áron. — Gyengélkedem, ne haragudj, ledőlök — mondta. Nagy párnákra támaszkodott, háttal az ablaknak, hogy olvasni tudjon. Ágya belső szélén ott volt a telefon, kéznyújtásnyira; a telefon mellett egy éppen olvasott könyv — amely engem nagyon elszomorított —, a májműködés élettanáról.

Másnap délelőtt, ide, a betegágyához jött ki az anyakönyvvezető, és Bokor Ágotával házasságot kötöttek.

*

A következő évben még két-három hétig otthon tartózkodhatott; azután a Kútvölgyi úti kórházba került. Ágota éjjel-nappal vele volt; nem szorult másnak a gondoskodására, ápolására. Kétszer sikerült Ágotát a kórházban telefonon utolérnem, az ő hangja mindig reménykedőnek tetszett.

Erdélyben is sokan aggódtak Tamási Áron egészségéért. Február 23-i levelében ezt írta Balogh Edgár: “Jancsó Elemér most jött Pestről, s hozza a szomorú hírt, hogy Áron nagyon rosszul van. Kérve kérlek, tudósíts állapotáról pontosan (kórházban van!), s küldj neki addig is virágot a betegágyához, míg esetleg én is felkereshetem. Öcsém is beteg, Pozsonyba hívnak, s átutazóban kiszállnék néhány órára. Sokan vagyunk itt Áron barátai, érthető az izgalom. Különben: megtört a jég, az ő művészete ma az egyetemi oktatásban újra szerepel, államvizsgadolgozat készül műveiről. Szeressétek Ti is nagyon.”

Az erdélyi híreket csak április elején tudtam elmondani Tamási Áronnak. Kórházi szobája szinte műhellyé alakult; ágyának környéke emlékeztetett az otthonira: könyvek, folyóiratok, levelek mindenfelé. Balogh Edgárék, “a kolozsvári barátok” nevében külön kis virágcsokrot vittem. Örült az otthonról érkezett reményt keltő híreknek. Egy kucsmagomba-gyűjtő kirándulásról ugyancsak említést tettem, ez is érdekelte; még az elkészítési módokról is kérdezősködött. Elmondta, hogy otthon, Erdélyben többször evett parázson sült juhtúrós gombakalapokat. — Ma egyébként a Kis Royalban vacsorázom! — mondta, szinte a régi kedélyével. Elmesélte, hogy a Kis Royal konyhafőnöke frissen főzött, tartalmas erőlevest hozott — vagy küldött — neki ide, a kórházba.

Május 10-e körül voltam nála ismét. Szobájából éppen Somogyi József, a szobrász jött ki nagy lendülettel. Azokban a napokban mintázta a később ismertté vált Tamási-szoborportrét. A feslő-bimbós pünkösdirózsa csokrot, amit vittem, Ágota azonnal vízbe tette. Először megijedtem a beteg csuklóin levő kötésektől, amelyek tűszúrásokat fedhettek. De jóval bizakodóbb volt, mint egy hónappal ezelőtt. Kimentünk a folyosóra, ahol egyáltalán nem voltak székek, de végül sikerült — Ágota segítségével — hármat is keríteni. Beszédes volt Tamási Áron, a ráköszönő látogatókhoz és betegekhez is volt egy-egy kedves szava. Ágota egy harmadolt cigaretta-darab elszívását is “engedélyezte”. Egy mondatára pontosan emlékszem Tamási Áronnak. “Ha meggyógyulok, soha többé nem akarok kórházat látni” — mondta, de ezt már ismét bent, az ágyán.

“Tamási Áront üdvözöljük, az államvizsgadolgozatot novellisztikájáról Magyari Lajos ifjú udvarhelyi költő (V. éves) írja”. E sorok Balogh Edgár május 16-i leveléből valók, amelyet egy hét múltán kaphattam kézhez. A hír továbbítására már nem kerülhetett sor. Május 26-án délután meghalt Tamási Áron.

A kórházi látogatásokon a készülő Vadrózsa ágá-ról nem tett említést. Igazi meglepetés, befejezetlenül is páratlan ajándék lett belőle. Lám, még a kórházi ágyáról is ajándékot kaphattunk tőle.

*

Június 2-án, a Farkasréti temető középső ravatalozójában sokan köszöntünk el Tamási Árontól. Arca a ravatalon időtlennek tűnt, vonásai kisimultak. Közvetlenül a koporsó mellett ott állt a négy testvér, az egyik unokaöcs, Lepedus Béla, aki Mikóújfaluból érkezett, néhány rokon Brassóból, az özvegy, Basilides Sándor festőművész, Aliz édesapja, Nagy László, Féja Géza… Láttam, amikor Gáspár bácsi megcsókolta halott bátyja kezét, a jobbot. Eszembe jutott, hogy több évtizeddel ezelőtt Tamási Áron ugyanígy vett búcsút édesapjától.

Aztán lezárták Tamási Áron koporsóját, hogy azt Farkaslakán, a temetésekor se nyissák fel többé...

III. Tamási Áron végakaratai

Végrendeletét Tamási Áron nem írógéppel, saját kézírásával vetette papírra. Minden bizonnyal ezután már aligha írt hosszabban, csak az általa tollba mondott Vadrózsa ágá-t javítgatta. Saját kezűleg írt utolsó mondatának utolsó szavai: “...vigyenek haza a farkaslaki temetőbe”.

Végrendelete személyi tulajdonom. Pontos szövege az alábbi:

VÉGRENDELET

Alulírott Tamási Áron író, lakik Budapesten, XII., Alkotás utca 51/b szám alatt; személyazonossági igazolványának száma AU—I. 258344, — számolva az isteni Gondviseléssel és a természet törvényeivel, ép ésszel és megfontolással végakaratomat az alábbiakban foglalom össze:

I.

Minden eddig alkotott vagy a jövőben elkészülő művem és közérdekű irományom tulajdonosa legyen a feleségem, született Bokor Ágota. Fent megnevezett műveket és irományokat, irodalmi tanulmányozás céljából is, még ideiglenes formában is, csak akkor engedhet át másnak, ha ő így határoz. Ha tulajdonjogáról bármilyen oknál fogva lemondana, férjhez menne vagy meghalna, akkor a fenti tulajdonjog a Nemzeti Múzeumot illeti.

II.

A szerzőjogi jövedelem tekintetében az alábbi módon rendelkezem:

A műveim szerzői jogából eredő összes jövedelmem a feleségemet illeti, azzal a hagyatéki megterheléssel, hogy a Tanácsadó Bizottság esetleges kiadásait neki kell fedeznie; s nemkülönben azzal a megterheléssel, hogy a szerzőjogi jövedelemből egyszer s mindenkorra szóló érvénnyel, vagyis végkielégítés formájában, a törvényes út betartásával, mindegyik testvéremhez, külön-külön és egyenkint, juttasson el 5.000.— (Ötezer) forintnak megfelelő összeget. Ezek a testvéreim mind Romániában, Farkaslaka nevű, Maros tartományhoz tartozó községben laknak, s névszerint a következők: Özv. Lepedus Albertné Tamási Anna; Tamási Gáspár; Özv. Fancsali Mátyásné Tamási Ágnes; Sipos Ferencné Tamási Erzsébet.

III.

Ha a feleségem férjhez menne, a szerzőjogi jövedelem felerészét akkor is tartsa meg; a másik fele, s majd a feleségem halála után az egész, a szülőfalum plebániájának igénybe vétele mellett, fordíttassék egy Farkaslakáról szóló monográfia kiadási költségeire és egy olyan rokon fiú vagy leány tanulmányainak megkönnyítésére, aki erre érdemesnek látszik.

IV.

Abból a célból, hogy ennek a végrendeletnek érvényre juttatásában a feleségemet segítse, egy Tanácsadó Bizottságot szeretnék, minek tagjai gyanánt tisztelettel felkérem a következőket: Illés Endre írót, XI., Mányoki út 22; Nagy Lajos dr.-t, XII., Németvölgyi út 4; Tasnádi Gábor főiskolai hallgatót, XI., Fehérvári út 24.

V.

Az utánam maradó személyes értékeim, ingó vagy esetleg ingatlan értékeim ugyancsak a feleségemet illetik.

Lehetőleg dr. Brezanóczy Pál egri püspöki helynök a Farkasréti temetőben végezze a temetései szertartást; de mihelyt lehetséges, vigyenek haza a farkaslaki temetőbe.

Tamási Áron

Budapest, 1966. május hó 19.

Alulírott tanúk igazoljuk, hogy Tamási Áron együttes jelenlétünkben kijelentette, hogy a fenti végrendelet az ő végakaratát tartalmazza és azt együttes jelenlétünkben saját kezűleg aláírta.

Budapest, 1966. május hó 19.

Egy olvashatatlan aláírás Mezey András tanár

*

1966 őszén a közös kuratóriumi tagságunkból kifolyólag találkoztam Illés Endrével. Akkor már elég nagy visszhangja volt — Erdélyben és Magyarországon is — a végrendelet egyedüli “szépséghibájának”, nevezetesen a farkaslaki család, vagyis a testvérek “végkielégítésének”. Illés Endre, elegánsan, nem bonyolódott a vitába, ő feladatának — mint egész életében — a Tamási-művek kiadásának segítését tekintette, s mint tudjuk, e téren ő a legtöbbet tette. — Áron végakaratát szentnek kell tekintenünk, de az természetesen örvendetes lenne, ha a farkaslaki testvérek kérdése is Áron szellemében rendeződne — mondta Illés Endre, aki már ekkor említést tett nekem barátjának egy korábbi rendelkezéséről. Ezt a “végakaratot” tartalmazó levelet később közzé is tette. Tamási Áron 1944. július 31-én Kolozsvárról írta Illés Endrének, Budapestre:

“...nagy mértékben súlyossá vált a helyzet... Úgy gondolom, ha erőszakkal nem visznek el, itt maradok. Ha lehetséges, esetleg a Székelyföldre megyek. Idetartozom.

Ne felejts el engem; s ha mód van rá, megélhetésemen a Révai könnyítsen. Lehetőség szerint hollétemet tudatom.

Bármi történik, esetleges Révai és más jövedelmem negyedrésze Magdó feleségemet illeti, többi a testvéreimet, illetőleg édesanyámat. Ha Magdó Pestre kerülne, néhány ezer pengő erejéig segítsétek, ha van miből.”

*

A huszonkét év múlva keletkezett végrendelet legfontosabb kívánsága: “vigyenek haza a farkaslaki temetőbe”. Ez egybecseng nem csupán a most idézett levélbeli rendelkezésével, de egész életművével is. Tamási Áron még a holtában is hitet tesz szülőföldje, szülőfaluja, testvérei mellett. Csak a többhónapos kórházi kiszolgáltatottság végén, súlyos betegség szorításában, a halál előtti napokban íródhatott le az a “végkielégítéses” mondat.

Örvendetes, hogy végül megegyezés született az özvegy és a testvérek között. Ezt sokan segítették. A köszönet illesse mindenekelőtt Balogh Edgárt, aki Tamási Áron régi barátainak nevében, tekintélyét latba vetve, mindent megtett azért, hogy — az ő szavaival — “az özvegy érdekei” és “a farkaslaki család igaza” közös nevezőre kerüljenek. (Tanúság minderre Balogh Edgár több, mint húsz nekem írt levele is.) Huszár Béla ügyvéd minden ellenszolgáltatás nélkül képviselte a testvérek ügyét Budapesten.

Hálával gondolunk arra a gesztusra is, amellyel az özvegy, Bokor Ágota végül is lehetővé tette, hogy Tamási Áron emlékére folt ne kerüljön, s hogy az ellentétek békévé oldódjanak.

Balogh Edgár 1970. szeptember 13-án, Kolozsváron kelt sorait jó volt olvasnom: “Örömmel közlöm, hogy (nagy példányszámban) megjelent nálunk az Ábel, a Tanulók Könyvtárában, két színházban tűzték műsorra a Csalóka szivárvány-t, s a Kriterion soron kívül, most ősszel hozza ki a Jégtörő Mátyás-t is (az én bevezetőmmel). A Testvérek tehát mindent megkapnak, s meglesz a Szervátiusz-féle nagy kő-emlékmű is, a kő már ott is van Farkaslakán. Nemrég együtt voltunk kedves társaságban — Sütő András, Csíki András, Kányádi Sándor és mások — Székelyudvarhelyen Bakk Elekéknél, szeretettel emlegettünk.”

Még a farkaslaki temetés után, 1966 júniusában írta Balogh Edgár: “Köszönöm hűségedet és jóságodat, mellyel elközvetítetted Áronhoz az utolsó pillanatig barátságomat”. Egy másik levelében Tamási Áron “titkárának” nevezett engem. Ezek után már nem is csodálkoztam, amikor az ő bevezető tanulmányával megjelent Jégtörő Mátyás-t a következő ajánlással küldte el nekem Kolozsvárról: “...Tamási » Áron bácsi« hűséges testőrének, szeretettel, Kv. 71. IV. 11. Balogh Edgár”.

IV. Magdó, az Énekes madár

1965 júniusának valamelyik szombat délutánján vacsorára vitt magával Tamási Áron második feleségéhez, Salgó Magdolnához. — Be szeretnélek mutatni Magdónak — mondta előzőleg. A Kálvin téren virágot vásárolt, azzal mentünk a Baross utcai lakásba, ahol Magdó nővérével, Olga nénivel élt.

Magdó szülei kezdetben Nagyenyeden laktak, a gyermekeik, így Magdó is, ott születtek; csak később költöztek Kolozsvárra, ahol a Rákóczi út 22. alatt szép házat építettek, székelykapuval.

Magdóval Tamási Áron 1932-ben, az Ábel első könyvének megjelenése után, Kolozsváron ismerkedett meg. Magdó éppen látogatóban tartózkodott otthon, ugyanis ez időben a bécsi Képzőművészeti Akadémia hallgatója volt, és már eljegyzett, “gyűrűs” menyasszonya egy ottani gyártulajdonosnak. Megismerkedésük után Tamási rövidesen megírja az Énekes madár című székely népi játékát. A mű 1934-ben könyv alakban is megjelent, amelyet “az ő Énekes madár-jának” ajánlotta “a szerencsés szerző”. Az Énekes madár kicsi Magdója mellett Tamási Áron más műveibe is bevonult Magdó, legtöbbször saját nevével. Például a Halhatatlan szivarok-ba (először 1933-ban, utóbb a Tiszta beszéd című könyvben — Bukarest, 1981 — jelent meg), vagy a Téli verőfény című, 1941-ben Farkaslakán írt “hazai tudósításába”. Magdóval mintegy másfél évtizedig — szerelmei közül a leghosszabb ideig — élt együtt; a nagy Tamási-művek zöme Magdó mellett született.

Magdó tehetséges grafikus és festő is volt. Megfestette Tamási Áron édesanyját, ez az ismert kép ott függött Tamási Áron íróasztala fölött. Tamási Áronról pedig jól sikerült linómetszetet készített; ez a kép Magdónál maradt, pesti lakásának falán többször láthattam. A Jégtörő Mátyás legszebb kiadásának (Révai, 1936) borító- és kötésterve szintén Salgó Magdolna munkáját dicséri. De ő illusztrálta Olga nővére verseskötetét is.

Tamási Áron 1949-ben, az Alizzal történt házasságkötésének napján száz szegfűből álló csokrot küldött Magdónak egy szép levél kíséretében, amelyet abban a reményben írt, hogy “mindig megmaradnak barátnak”. Később Alizt elvitte hozzá, hogy bemutassa neki. Még a legszegényebb éveikben is rendszeresen fizették az asszonytartást Magdónak, ami — Tamási Áron meghagyása szerint — a szerzői jogdíjakból élete végéig megilleti Magdót. Sajnos, Tamási Áron halála után e téren nehézségek adódtak; de sikerült visszakapnia a személyes tulajdonát képező festményét Tamási Áron édesanyjáról, miután Ágota azt lemásoltatta.

Tamási Áron halála után kötelességemnek éreztem Magdóval tartani a kapcsolatot. Az 1965-ös bemutatás miatt is. A most leírtak forrásául többnyire a vele való beszélgetések szolgáltak.

Magdót 1977-ben vacsorára hívtuk zuglói lakásunkba. Később, 1984-ben a Villányi úti otthonunkba is eljött. Első alkalommal a kolozsvári esküvőjük után, a városháza erkélyén készült fényképüket, utóbb egy Veres Péter-könyvet hozott ajándékba. A könyvet Veres Péter 1939-ben Tamási Áronnak dedikálta. Mindkét ajándékát megbecsüléssel őrizzük.

Tamási Áronné Salgó Magdolna szerényen, visszahúzódva és meglehetős szegénységben élt az utóbbi évtizedekben. A farkaslakiakkal tartotta a kapcsolatot, Ágnessel még a nyolcvanas évek végén is levelezett. Nagyon szerette Tamási Áron édesanyját és a testvéreit is. Ha Farkaslakán jártam, utána mindig részletes beszámolót várt tőlem. Bántották őt a Tamási Áronról utóbb megjelent könyvek téves adatai, az olykor mindkettőjüket is sértő megállapítások. Személyének, szerepének már-már rendszeres elhallgatásán végül már nem is csodálkozott. 1993 februárjában, nyolcvanhárom éves korában Tamási Áronnéként halt meg. Vele a század egyik legjelentősebb és legrokonszenvesebb magyar író-felesége távozott az élők sorából. Hagyatékában neki írt Tamási Áron-levelek sora és számos egyéb értékes dokumentum maradt.

Nevét, személyiségét Tamási Áron művei örökre megőrzik.

V. Tamási Áron terített asztalai

A régi erdélyi falvak és kisvárosok népét egyaránt jellemezte az az áhítat, rend és szertartásosság, amellyel az étkezést körülvették. A kenyér és más élelmiszerek iránti tisztelet általános volt. Szép példa erre a Bölcső és Bagoly egyik részlete, amelyet csak meghatottsággal lehet olvasni:

“... Elkongatták a déli harangszót, utána nemsokára megérkezett a leányka, vagyis Anna néném. Egy kantáros fazékban bablevest hozott, mely párolgott még, amikor a fazekat kivette a kantárból, s a fedőt is levette a fazékról.

Olyan kicsi korában már ügyes gazdasszony volt Anna, mert meg is terített nekünk az illatos földre, abrosszal és két tányérral, kenyeret vágott nekünk, majd két kerek lángost is kivett a szatyorból, s odafektette nekünk, az egyiket atyámnak s a másikat nekem. Amikor atyám ránézett, hogy itt miért van ekkora nagy lakodalom, akkor nevetve így szólt:

— Anyám azt mondta, hogy a kisebbik férfiú tiszteletire küldi, aki először ment neki, a mái napon, a munkának.

Hát ez nagy dolog volt, amire azt mondta apám:

— No, töltsd ki a fuszulykát!

Anna levest töltött a tányérunkba, mely jó szagával béfelhőzte orrunk alatt a levegőt. Gyenge fuszulykahüvely és nagy tarka szemek egyaránt gazdagon voltak a levesben s volt benne tövös is, ami valami édes retekféle növény, amelyet máshol sohasem láttam, s amely különös jó, édeskés és zamatos ízt ad a bablevesnek.”

Ugyanebben a könyvében gyermekkorának más ételeiről, egyéb étkezési szokásokról is említést tesz. “Anyám már a reggelit készítette — írja Tamási Áron —, mert rögtön éreztem a tokány lelkesítő illatát, amiből egymagában is tudni lehetett, hogy vasárnapra virradtunk, hiszen rendszerint csak vasárnap ettünk húst, reggelire éppenséggel.

A hatvanas évek második felében, és később is, többször ehettem Farkaslakán az Ágnes néni főzte csirketokányt, amelyet ugyanúgy készített el, mint bátyjának korábban. Egyszer hagymahámozás közben Ágnes néni megszólalt: — Bátyám nagyon szerette ezt a lila hagymát az édes ízéért... — mondta. Ma is látom gyors mozdulatait, amint a húst csíkokra vagdossa, és ahogy a vaslábasban a puliszkát keveri.

Két évvel ezelőtt Angliában, Oxfordban egy nemzetközi konferencián vettem részt, amelynek “szakácsok és nagy személyiségek a konyha körül” volt a témája. A konferencián előadást tartottam, amely később egy hosszabb tanulmány formájában, Great Personalities and a Great Cuisine címmel a Cooks and Other People című könyvben (szerkesztette H. Walker, Prospect Books, 1996) megjelent. Ezen angol nyelvű írásban Tamási Áron és az erdélyi konyha kapcsolatát is elemzem. Az erdélyi konyhát éppen az Angliában élő Rónay Egon, a hírneves gasztronómus, a világ három legjobb konyhája közé — a kínai és a francia mellé — sorolja; érdekes téma tehát, hogy ehhez a nagy konyhához hogyan kapcsolódik-kötődik “minden idők legnagyobb erdélyi írója”.

Farkaslaki emlékeim, s a Kis Royal-beli tapasztalataim — amikor Tamási Áronnak, kérésére, a csirketokányt tárkonnyal ízesítették — alapján szóban forgó írásomban közzétettem a Csirketokány Tamási Áron módra ételreceptet. Tisztelgésül Ágnes néni emléke előtt is. Röviden a puliszka elkészítéséről is szóltam, hiszen a tokányféléket csakis ezzel együtt szerette Tamási Áron. Egyébként felnőtt korában puliszkát nemigen fogyasztott, mert gyerekként túlságosan sokszor kellett azt ennie.

Amit most még elmondok, annak nagy része ugyancsak olvasható az említett írásban. Így a Hazai tükör híres ökörsütési jelenete is — példaként a régi erdélyi ételekre és szokásokra —, amikor “egy kövér juhot az ökör hasába, a juh hasába pedig egy kövér kappant” helyeztek, s ezt aztán nyársrúdon forgatva sütötték. Közben az ökröt “ízgyarapító főzettel” öntözték, amelyben “a borson és az aszúboron kívül volt tárkony és majoránna, zsálya és kakukkfű, valamint vöröshagyma és vadalma” is. Amikor belül a kappan megpuhult, az ökör is megsült. A malomfalvi kastély lakodalmán aztán a pecsenyére akószámra folyt a “híres bucsumási bor, tele pezsdítő jóízekkel és olyan tüzes, hogy egy cseppjét ha az egér megszagolta, már a macskát halálra kereste”.

Az étkezés iránti tiszteletet — mint farkaslaki örökséget — egész életében megőrizte Tamási Áron. Gyermekkorából azonban más értékes útravalókat is hozott magával: például a növények, a gombák ismeretét, a szabadban való sütés-főzés tudományát. Ezzel kapcsolatosan Benkő Gyula színművész érdekes történetet mesélt el.

1947-ben történt, a Mezei próféta film forgatásának idején. A filmet Tamási Áron írta, benne a prófétát, vagyis a szamaras embert ő, Benkő Gyula alakította. Éppen a Mátrában forgattak. A parádi fogadóban reggeliként, a kenyér mellé vajat és egy alig-sült húst adtak. Utóbbi elvette Benkő Gyula étvágyát, az egészet összecsomagolta és csak az erdőszélen vette elő, de az étvágya a sápadt húsra itt sem jött meg. — Még egyszer meg kell sütni! — mondta a vele együtt lévő Tamási Áron, és megindult az erdőbe. Kalapjában keserűgombával és kakukkfűvel tért vissza; majd tüzet gyújtottak. Tamási Áron egy lapos követ helyezett a tűzre, amelyet előzőleg letisztított és leégetett, majd a tetejére rákente a vajat. Rövidesen sercegett a vaj a tüzes kövön. Tamási Áron rátette a húsdarabokat, a gombakarikákat és mindezekre kakukkfüvet szórt, amelyek a füsttel együtt csodálatos illatot árasztottak... Benkő Gyulának élete legízletesebb reggelije ez volt! Tamási Áron huncutul csillogó szeméből pedig azt olvasta ki, hogy nemcsak táplálkozni kell, de ismerni kell az erdő-mező fűszereit, amelyekkel az étkezés külön élvezetet nyújt.

Élete utolsó évtizedében Tamási Áron — városi, későn fekvő életmódjának megfelelően — meglehetősen későn reggelizett. Többnyire csak kávét ivott, amelyet, a legutolsó éveiben, gyakran teázás előzött meg. Ebédre legtöbbször csak gyümölcsöt fogyasztott (az almát szerette a legjobban), kekszfélék kíséretében. A fő étkezése a vacsora volt; afféle estebéd, amikor a leves sem maradt el.

Konyhájában ritkán fordultam meg, de ott nagyobb főzésre utaló nyomokat sohasem találtam. Egy eset kivételével, amikor konyhaasztala tele volt különféle zöldségekkel. Csodálkozásomra elmondta, hogy Nagy Imre, a zsögödi festőművész lakik nála, aki vegetáriánus, még a halak közül is csak a pisztrángot eszi meg.

Palackos bort mindig tartott otthon Tamási Áron. Megkért, ha látok cirfandlit, vegyek számára több üveggel is. Ezt a bort fűszeres íze-zamata miatt kedvelte. A lakásától nem messze, a Nagyenyed utcában volt egy borokat és ásványvizeket forgalmazó bolt, ott olykor lehetett pécsi cirfandlit kapni. Kétszer vagy háromszor vittem belőle, alkalmanként vagy tíz üveggel. Örömmel vette át. Szerette a debrői hárslevelűt, a “rozmaring illatú” olaszrizlinget és a könnyebb vörösborokat is. Sört is tartott otthon, de ezt inkább csak nyáridőben fogyasztotta. A bort is és a sört is csak mértékkel itta. Viszont: soha nem láttam őt vizet inni, sem otthon, sem a vendéglőkben! Ugyanakkor nem tudom elképzelni, hogy Erdélyben járva, ne kóstolta volna meg a jóféle borvizeket.

Vacsorázni többnyire vendéglőkbe járt. Számon tartotta a hatvanas évek Budapestjének legjobb konyháit... A Kis Royalt a lakásához való közelsége miatt is előnyben részesítette. Ez a vendéglő akkortájt eleganciájával, kiváló, magyaros konyhájával a legjobbak közé tartozott a városban. Az ő részére sarki törzsasztalát miden este tíz óráig fenntartották. A pincérek, a konyhai személyzet, a zenészek (Pertis Jenő, a hírneves cigányprímás muzsikált itt), egyaránt becsülték Tamási Áront; megérkezését egymásnak tudtul adták és mindig sorfalat rögtönözve köszöntötték. Ez a megkülönböztetett tiszteletadás nem csupán a nagy írónak és a tisztes borravalóknak szólt; mint embert is szerették. Amikor megtudták, hogy kórházban fekszik, betegágyához erőlevest vittek.

Az ugyancsak közeli Márványmenyasszonyban, a Makk Hetesben csak ritkábban fordult meg, akár a távolabbi Búsuló Juhászban, a Trombitásban és a Margitkertben. Szerette a Paksi Halászcsárda és a Sipos Halászkert főztjeit. A Palace Szálloda éttermének konyháját különösen sokra értékelte. Dicsérte a Gellért frankfurti rostélyosát és a Mátyás Pince csészében, leves gyanánt felszolgált halászlevét.

A Kis Rablóban néhányszor székelyudvarhelyi öregdiákokkal találkozott, akik adatokat, emlékeket, dokumentumokat gyűjtöttek számára a Bölcső és Bagoly folytatásához. Ilyenkor itt is vacsorázott.

Felidézve az egykori közös vacsoráink emlékeit: a Siposban, miután gondosan végigtanulmányozta az étel- és itallapot, halászlét rendelt, mellé “színben is hozzáillő” szekszárdi kadarkát. A halászlé pontyból, harcsából és talán kecsegéből készült, amibe kevés általa morzsolt cseresznyepaprikát szórt. A halászlé után túrós csusza következett. A vacsorát — szokásához híven — feketekávéval zárta, majd végül cigarettára gyújtott...

A Palace éttermében érkezésének hírére asztalunkhoz sietett a konyhafőnök, akivel láthatóan jó viszonyban volt, és sokáig értekezett vele. A levesre már nem emlékszem, de arra annál jobban, hogy rostonsült balatoni süllőt ettünk egészben, vajas krumplival és tartármártással. Mikor a kifli alakú halak az asztalra kerültek, Tamási Áron megjegyezte: — Látványnak is szépek! — A halhoz, nagy szakértelemmel, csopaki olaszrizlinget rendelt, mondván, legyen az is balatoni. A pisztrángot tartotta a halak királyának, de a fogassüllőt is igen kedvelte!

A Kis Royal-beli ételsorokat már nem tudnám pontosan felidézni. De arra jól emlékszem, hogy egyszer a húslevesbe eperlevelet főzetett, a csirketokányt pedig — mint említettem már — tárkonyosan kérte. Évek múltán, korábbi felesége, Magdó mesélte: a csirkecombokból készült, erősen borsozott tokányt is szerette Tamási Áron.

Ugyancsak a Kis Royalban történt egyszer, amikor vesepecsenyét vagy szűzérméket ettünk. Az elkészítés módját illetően Tamási Áronnak nem volt kérése, hiszen ízlését a konyhán nagyon jól ismerték. Így a pincér csak hozzám fordult: — Ön is “eléggé megsütve” kéri, mint az író úr? — Természetesen úgy kértem.

Tímár Máté — aki igen sokszor vacsorázott együtt Tamási Áronnal — mesélt később egy társas vacsoráról, amelyet Turós Lukács nyugdíjba vonulása alkalmából rendeztek a budai Borostyán (korábban Ketter) vendéglőben. Turós Lukács, a korszak egyik legnagyobb séfje, kiváló szakácskönyvek szerzője, szíves viszonyban volt Tamási Áronnal. Összekötötte őket az erdélyi konyha közös szeretete. Ez a konyha nevelte Turós Lukácsot, hiszen a kolozsvári New York Szállodában volt szakácstanuló... A Borostyán erdélyi szobájában levő asztal mellett helyet foglaltak még Tamási Áron barátai: Palló Imre operaénekes, Ambrus Pál és János Áron ügyvédek — mindhárman földijei is —, továbbá Tímár Máté. Turós erre az alkalomra ünnepi szakácsruhát öltött, süveggel persze. A fő fogás tárkonyos berbécstokány volt, puliszkával...

Tamási Áron sokszor volt vacsoravendég baráti házak asztalánál is. Így többször megfordult a most említettek otthonaiban, de mindig szívesen látott vendég volt például kedves barátjánál, Haynal Imre orvosprofesszornál vagy Török Erzsiéknél. Utóbbi nemcsak Bartóknak, Kodálynak és a magyar népdalnak volt utolérhetetlen énekese, de kiváló háziasszony is volt ugyanakkor. Az ő elkészítésében például a “főtt marhahús sóskamártással” különösen ízlett Tamási Áronnak.

Otthon, Erdélyben járva a régi kedves vendéglőit többnyire már hiába kereste... Igazi hazai ízekkel kárpótolták őt a baráti otthonok. Így Bakk Elekék Udvarhelyen mindig a legfinomabb különlegességekkel várták őt, például ordás palacsintával. Farkaslakán gyakran betért Birton István plébános úrhoz, akinek a testvére, Rózsika valóságos szakácsművész volt! Parázson sült, illatos-foszlós kürtős kalácsát két alkalommal magam is ehettem.

Baráti otthonban csak egyszer voltam együtt Tamási Áronnal, amikor volt feleségénél, Magdónál vacsoráztunk. Magdó lucskos káposztát főzött akkor, mint olyan sokszor korábban Kolozsváron. Persze Tamási Áron ízlése szerint... Egyik későbbi látogatásomkor szóba került a lucskos káposzta téma. Elmondta a receptjét.

Magdó főzte lucskos káposzta, ahogyan Tamási Áron szerette

Két fej negyedekbe vágott nyári káposztát felteszünk főni. A vízbe — éppen csak hogy ellepje a káposztát — kevés kaprot és csombort teszünk, megsózzuk. Egy másik, nagyobb lábasba 80 deka marhadagadót és 20 deka kisebb darabokra vágott füstölt disznóhúst teszünk és gyenge sózás után, lassú tűzön puhára főzzük. Majd zsíron barnára pirított és megpaprikázott kevés rántást keverünk a húslébe. Azután ehhez hozzáöntjük levével együtt a káposztát, és az egészet jól összeforraljuk. Végül kissé megecetezzük és tejföl hozzáadásával tálaljuk.

Ugyancsak a vacsorák közé sorolhatók a szabad ég alatti flekken-estek, amelyek régebbi és újabb erdélyi emlékeket idéztek Tamási Áronban, mert a legízletesebb flekkeneket mindig Erdélyben sütötték.

Nem volt kertje Tamási Áronnak, mégis sok volt. S nem csak Farkaslakán. Áprily Lajos Visegrád melletti, Sárkány Endre hűvösvölgyi, Tímár Máté hármashatár-hegyi kertje emlékezetes flekken-estek színhelyei voltak. (Tímár tizenháromféle fűszerből készült keverékkel pácolta a flekkennek szánt tarjaszeleteket...) Gábor Áron újságíró pedig a pilisi erdőkben rendezett barátja tiszteletére flekkenezést.

Tamási Áron nem volt nagyevő. Ugyanakkor, a maga módján, feltétlenül ínyencnek számított. A fehér asztal örömeit soha nem sorolta az élet egyéb örömei mögé... Az ételekben is szerette a változatosságot; nagyon sokféle ételt kedvelt. Éltek benne a régi erdélyi hagyományok; az étkezésnek, akár az írásnak, mindig megadta a módját, az ételeknek mindig megadta a tiszteletet. Az evéssel soha nem sietett, az étkezés szertartásossága végigkísérte életén.

Mindezeken túl a terített asztalok mellett érezte igazán elemében magát. A napközben zárkózott, szótlan ember ilyenkor valóságosan megnyílt; ma is hallom komoly és bölcs szavait, derűs mondatait, felejthetetlen hanghordozását.

* * *

Egyik nyilatkozatában Illyés Gyula Tamási Áront Lorcával és Jeszenyinnel hozza párhuzamba; életművét a kortárs európai irodalom fő vonulatába helyezi. Ennek az Andalúziától Oroszországig ívelő európai szivárványnak legszebb színei között vannak a százesztendős Tamási Áronéi is!

Budapest, 1997