1. A dogma- és ideológiamentes jövő

z emberi társadalomban új és mély változás van folyamatban. A változás tünete, hogy az emberek megszabadítják és meg is kell, hogy szabadítsák magukat a dogmák és ideológiák hatása és uralma alól, mivel azoknak történelmi szükségszerűsége nem létezik többé. Az ő idejük lejárt.

De mi is a dogma? A dogma azon úgynevezett abszolút igazságok vagy tézisek tanszerű megfogalmazása és rögzítése, mely igazságok kiinduló pontjai kívül esnek az ellenőrzési lehetőségeken. Tehát azokat nem lehet bebizonyítani. Dogmák nemcsak a vallásban vagy a teológiában léteznek, de a filozófiában, a politikában, a tudományban és a társadalmi életben is. Nem mindig fogalmazzák meg őket egyértelműen mint dogmákat. Például, néhány nemzedékkel ezelőttig létezett az a dogma, mely szerint a nők nem egyenértékűek a férfiakkal és nem képesek férfimunkát végezni.

Mi az ideológia? A legtágabb értelemben az ideológia eszmerendszert vagy gondolkodási szisztémát jelent. Szűkebb értelemben az ideológia olyan eszmerendszer, például doktrína, alapkoncepció, vallás vagy filozófia, amely olyan dogmákon alapszik, melyeket a történelem folyamán többé-kevésbé tudatosan hozott létre egy embercsoport. Ebben a könyvben az “ideológia” kifejezést ez utóbbi, szűkebb értelemben fogjuk használni.

Alig mondható el, hogy a dogmák és az ideológiák mennyi szerencsétlenséget okoztak már. Az ideológiák azoknak az agyában születtek, akik azt hitték: megtalálták az abszolút igazságot, és úgy akarták boldogabbá tenni az embereket, hogy mindenkit az adott ideológia alapján való gondolkodásra és cselekvésre késztettek. Mások arra használtak bizonyos ideológiákat, hogy azzal elbűvöljék embertársaikat, és befolyást, hatalmat nyerjenek fölöttük. A politikában erre szemléletes példát szolgáltat Hitler és a nácizmus ideológiája. A középkori eretneküldözés, de a jelenkori számos kegyetlenség és üldözés is a vallási ideológiák szörnyű következményeit képviselik...

Az észak-amerikai színes bőrű emberek üldözése, amely szerencsére fokozatosan eltűnik, a dél-afrikai feketék kegyetlen elnyomása azoknak a rasszista ideológiáknak a példái, melyek a fehér faj szellemi és erkölcsi felsőbbrendűségének dogmáján alapulnak. Az antiszemitizmust, a nem szűnő cigányüldözést szintén a rasszista dogmák okozzák. Egyes nemzeti csoportokban gyakran uralkodnak az ilyen dogmák, melyek az államalkotó nép nemzeti felsőbbrendűségét és azt a hivatását hirdetik, hogy uralkodnia kell a többi nép fölött. Ez a jelenség az ibér félszigeten elősegítette a katalánok és a baszkok elnyomását. Ez okozta, hogy az angolok kiválasztott népnek képzelték magukat, amikor birodalmuk Írországtól Kanadáig, Dél-Afrikától, Ausztráliától és Indiától számtalan más gyarmatig terjedt.

Sok dogma keletkezik anélkül, hogy egyes emberek tudatosan megfogalmazták volna őket. Ezek gyakran ismeretlen módon keletkeznek, és hosszú ideig uralkodnak. Ilyenek a homoszexuálisok erkölcsi alsóbbrendűségéről szóló dogmák, az idegenekkel szembeni ellenségesség, ha azt nem a gazdasági verseny okozza. Gyakran a dogma és a meghatározható okokból keletkezett mulandó nézetek közötti határok cseppfolyósak, nem állandóak. Ez vonatkozik a külföldiek iránti ellenséges érzületre, amikor azt a munkanélküliség váltja ki.

A régi időkben inkább, mint manapság dogmaként uralkodott az a nézet, hogy az idősek bölcsebbek a fiataloknál, ezért az utóbbiak kötelesek engedelmeskedni az előbbieknek csak azért, mert azok öregek. Ennek az ellenkezője is létezik: a fiatalokat semmi sem hozza zavarba, és úgy vélik: joguk van úgy élni, hogy nem tisztelnek senkit. Ez időről időre mozgalmakat hoz létre, melyek a tekintélyek ellen irányulnak. Az első gondolkodásmódból ered a reakciós, a másodikból a radikális mozgalom.

A gazdaságelméletben széles körben elterjedt az a dogma, mely szerint a teljes foglalkoztatottságot és a virágzó gazdaságot csak a gazdasági növekedés biztosíthatja. Ez a nézet a növekedést a mennyiségi növekedéssel azonosítja. E vélekedés megfeledkezik róla, hogy a szükséges és elsősorban mennyiségi növekedés az iparosított gazdaságnak, a nagyipar létrehozásának jellegzetessége. Amikor a nagyipar létrehozása befejeződik, a mennyiségi növekedés korszakát felváltja az a korszak, melyet főként a minőségi növekedés jellemez. Ez utóbbi inkább hasonlít az átalakuláshoz. A mennyiségi fejlődés dogmája hátrányos következményeit felfedezhetjük mindenütt, ahol a munkások nyomorával egyidejűleg a kapitalizmus kibontakozásával találkozunk, egy kissé megváltozott formában ezt láttuk az iparosító szocialista országokban is. E káros következmények: a természetrombolás, az emberek elidegenülése, a Harmadik Világ kizsákmányolása, magának az embernek a tönkretétele.

Szintén gazdasági dogmák: “A vállalkozók korlátlan szabadsága felvirágoztatja a gazdaságot!” De ez is: “Csakis az összes vállalat államosítása jelenti azt az eszközt, amellyel a válságok kiküszöbölhetők!”

Mindkét dogma a maga totalitásában hátrányos következményeket von maga után. A szabadpiacos kapitalizmus kizsákmányoláshoz és gazdasági válságokhoz vezetett. A teljes államosítás a munka mennyiségének és minőségének csökkenését eredményezte. A totális tervgazdálkodással összekapcsolva ez utóbbi rosszul működő, számos hiányosságot és sikertelenséget produkáló gazdaságot hozott létre.

A társadalmi életben rengeteg más dogma, dogmaszerű elv és tabu létezik, például az, hogy a többségnek mindig igaza van. Igaz, hogy egy demokratikus közösségben a többségnek joga van szavazás útján dönteni. De egyáltalán nem mindig van igaza a többségnek. Több olyan esetet ismerünk, amikor a többség nagyon ostoba döntéseket hozott.

A tudomány dogmái közé tartozott az a nézet, amely szerint a növény- és állatfajok nem változnak. Ezt a dogmát csak Darwin cáfolta meg. Szintén a tudományos dogmák közé tartozik a tér, az idő végtelenségének tana, valamint a tömeg és az energia abszolút ellentétét hirdető szemlélet, amelyet csak Albert Einstein-nek sikerült félresöpörni. Manapság a tudomány talán legelterjedtebb dogmája a fizikum és a psziché, az anyag és a szellem abszolút ellentéte. Habár a Rupert Riedl és mások által képviselt megismerésbiológiának már sikerült szétzúzni a dualizmus e dogmáját.

Ma elsősorban a tudósok vetnek el mindenféle dogmát. Magatartásuk a hipotetikus realizmus, amelyet Gerhard Vollmer a következőképpen határozott meg: feltételezem, hogy a valóságos világ létezik, hogy annak bizonyos struktúrái vannak, hogy azok legalább részben megismerhetők, és mi azt vizsgáljuk, milyen gyakorlati eredményekhez juthatunk e feltételezések alapján.

A tudomány tehát Marx Károly életszabálya alapján működik, amely latinul így hangzik: “de omnibus dubitantur”, azaz “mindenben kételkedni kell”. A tudomány e szerénysége csupán logikai, mivel annak a megismerése, hogy a külvilág létezik, logikailag nem bizonyítható, de nem is akadályozza a logikust abban, hogy higgyen a világ létezésében, mert az élet gyakorlata, a tapasztalat naponta bizonyítja a külvilág valóságos voltát.

Az elterjedt dogmák egyike az antropocentrizmusé, amely szerint az ember a világ legfontosabb lénye, a teremtés koronája, hogy az embernek joga van az egyre növekvő jóléthez. Ennek kapcsán a legtöbben legfőképpen úgy gondolják, hogy az embernek élveznie kell az életet, mert a Biblia szerint a munka büntetés. Ilyen módon magyarázzák a bibliai igét: “orcád verítékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél” (1 Mózes 3, 19). Az antropocentrizmus dogmája okozza, hogy az ember általában úgy gondolja, hogy a világon mindennek az emberért kell történnie, s így az embernek valójában joga van a mind kellemesebb élethez. E magatartás gyakran az anyagi jólét és az érzéki örömök állandóan növekvő igényébe torkollik. Ez a “birtokló polgár” magatartása, amelyet a társadalom minden rétegében megtalálunk. Kivételt jelentenek a komoly gondolkodású hívők és a komoly gondolkodású ateisták. A vallásos hívők Isten akarata alapján Isten által adott feladataikat akarják teljesíteni. A komoly gondolkodású ateisták úgy akarják szolgálni az életet, hogy az élet megmaradjon, fejlődjön és emelkedjen magasabb szintre, mivel ők magukat az élet lánca felelős láncszemének tekintik.

A mindennapi társadalmi életben a dogmákhoz és az ideológiákhoz való kötődés következményei: kölcsönös meg nem értés, türelmetlenség, harc a saját nézetek és érdekek győzelméért, a szokásokhoz és hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás, a közös érdekeket szolgáló megoldások meghiúsulása.

A dogmák és ideológiák a társadalmi fejlődés gyümölcsei, ezért mindeddig nem lehetett kiküszöbölni őket. Részben szolgálták a világ megmagyarázását és interpretálását, a társadalmi struktúrák megszilárdításában is történelmileg szükség volt rájuk. De ami történelmileg korszerűtlenné, alkalmatlanná vált, akadályozza a továbbfejlődést, azt el kell takarítani az útból, esetleg néhány esetben tovább létezhet jelkép formájában.

De mi okozta a dogmák és ideológiák e gyászos szerepét?

Ez történelmi folyamat, amely az emberi kultúra fejlődésében ezt a szerepet eredményezte. Az emberi értelem kialakulása előtt az ember összhangban élt a természettel. Az ember a természet része volt, és a környezettel való kapcsolatai általában születéstől adott módon bontakoztak ki, a fizikai reflextől az ösztönös tevékenységig, amelyben már fellelhető bizonyos oksági tapasztalat, amilyet az állatoknál is megtalálunk.

Ezután következett az értelem kialakulása azáltal, hogy az ember az előző, ösztönös korszakénál magasabb rendű öntudatot fejlesztett ki. A magasabb rendű öntudat e kifejlődésében fontos szerepet játszott a térérzékelés központja az ember központi idegrendszerében. Ez a képesség magában foglalja a másikat, amely lehetővé teszi, hogy az ember felélessze az emlékezetben tárolt tartalmakat, hogy elképzelve azokat a tudatban, működni lehessen velük a gondolkodásban. Pontosabban: az ember immár képes a fejében mozgatni és új módon kombinálni a külső objektumok képét. Ezt a képességet nevezzük az emberi fantáziának. E képesség segítségével a tévedés és a siker bekövetkezésének kísérlete áttevődött a testről a gondolkodásba. Egyszerűbb példa erre a majom feladata, amikor el kell kapnia a magasan lebegő gyümölcsöt egy mellette álló láda és egy bot segítségével. Karl Popper szerint az ilyen elgondolt térben való tevékenység előnye, hogy bizonyos esetben a hipotézis hal meg az ember helyett, aki nem kényszerül rá, hogy a bőrét kockáztassa a próbálkozás során. Ezért értjük meg azt, hogy a szelekció ott hozta létre az ébredő tudat kifejlődését, ahol az fizikailag lehetséges volt, és elősegítette az élet megőrzését és biztonságossá tételét.

A szelekció nem csupán létrehozta az ébredő tudatot, a fantáziát és az elképzelt térben való tevékenységet. Ez a jelenség bizonyos gondolkodási kategóriákat is adott az emberi képességekhez, és örökölhetővé tette őket. E képességekhez tartozik a tér kategóriája, akárcsak a tér elképzelésének a képessége. Ide tartozik az idő kategóriája, következésképpen az időbeli egymásutániság elképzelésének képessége, a dolgok egymáshoz való viszonyának, a mennyiségnek, az okságnak a kategóriája és bizonyos számú más kategória, melyek mindegyike a képzelet és a gondolkodás segítőjeként működik. Ezeket a segédeszközöket jelenleg születésünktől fogva birtokoljuk, és nem kell mindenkinek egyénileg fáradságos munkával megszereznie őket. Az ember egyáltalán nem lenne képes ezt a feladatot teljesíteni. Mindezen képességek, vagyis a teljes gondolkodóképesség a természet ajándéka, amely a szükségszerűség és a véletlen grandiózus játéka során jött létre a mutáció és a szelekció által.

Az összes kategória, a valóságban folyó tevékenység e segítői, az emberi evolúció egy bizonyos időszakában fejlődött ki. Elégségesek voltak hozzá, hogy biztosítsák az emberiség túlélését. De nem elégségesek a valóság minden lehetséges esetében. A végső eredmény az lett, hogy az ember, aki rendelkezik a gondolkodás minden egyszerű segédeszközével, kénytelen volt személyes és csoportos tapasztalatokat szerezni, hogy képes legyen a világban való fennmaradásra.

Ismeretes, hogy a velünk született képzet a határtalan térről nem elégíti ki a mai tudományt és gyakorlatot. Einstein és mások új térfogalmat alakítottak ki, például a véges és görbült térét, amely közelebb áll a valósághoz. Ugyanez érvényes az idő kategóriája esetében. Egy napon majd megjelennek az új koncepciók a többi gondolkodási formával kapcsolatban is. Mindenesetre az biztos, hogy a lineáris okság kategóriájának tapasztalataink alapján ki kell egészülnie. Eddig úgy gondoltuk: A ok létrehozza B-t, B létrehozza C-t, C létrehozza D-t ... és így tovább. Ám a tapasztalat számos esetben arra tanított bennünket, hogy az A ok számos más, szomszédos objektummal, erővel, körülménnyel kerül kapcsolatba. Mindig jelen van az objektumok és erők sokféle összeszövődése, összefonódása, amiért, amikor az A ok hat, ezzel egyidejűleg sok minden más többé vagy kevésbé megváltozik. A valóságban tehát nincs lineáris, csak hálózatos okság. Való igaz, hogy sok esetben elég, ha csak a lineáris oksági összefüggést vesszük figyelembe A és B között, és pillanatnyilag vagy hosszabb ideig a hálózatiság más összefüggései nem fontosak. Az ember annak következtében maradt fenn, hogy veleszületett módon képes volt a lineáris okság alapján gondolkodni. Ennek ellenére mint egyén vagy csoport számos egyedi esetben tapasztalta a hálózatos okságot. Ma már itt az ideje, hogy az emberek tudatára ébredjenek a gondolkodás azon új, kiegészítő törvényeinek, amelyek az említett tapasztalatból származnak. Ezek a dialektika törvényei, melyeket a következő módon lehet megfogalmazni.

1. Minden változik, minden állandó mozgásban van.

2. Minden összefügg mindennel.

3. Minden megtalálható önmaga ellentétében is.

4. A mennyiség minőségbe csap át, és viszont.

5. A magasabb szintre való fejlődés a véletlen és a szükségszerűség kölcsönhatásában jön létre.

Az összefonódó okság benne foglaltatik a felsorolt öt törvényben.

Csak nem-tudatosan és fokról fokra jutottak el az emberek a dialektika e törvényeihez, a valóságból, a tapasztalat segítségével.

Tény, hogy már az első, a változás törvénye alkalmas lett volna rá, hogy megóvja az embereket számos dogma követésétől, ha ezt a törvényt mindig tudatosan alkalmazták volna gondolkodásukban.

Hogy a formális logika, amely a velünk született lineáris oksági gondolkodáson nyugszik, annyi hiba elkövetésére vitt rá bennünket, annak alapját a hálózatos-összefonódó okság megértésének nehézségei adják, s az, hogy öröklődő faji sajátossággá nem egykönnyen tehető ennek értése.

Például: Afrikában éltek a pásztorok a nyájaikkal. A kormány elrendelte, hogy ültessék újra a fákat, hogy az erdei talaj megőrizze a nedvességet, és megvédje a vidéket az egyre terjedő kiszáradástól. A pásztorok úgy vélték, hogy az újonnan ültetett fák csökkentik a legelőik területét, és felgyújtották a fiatal erdőtelepítéseket. Nagy létszámú nyájak pusztultak el ezután, mert az ország elsivatagosodása nem állt meg. A pásztorok csak a lineáris okság módszerével tudtak gondolkodni. Az erdő, a talaj nedvességtartalma és az ésszerű mezőgazdaság közötti kapcsolatot nem értették meg, mivel hiányzott náluk a hálózatos oksági gondolkodás tudatos alkalmazása.

Hasonló dolog történt Európa iparosítása során. A gyárkémények füstgázkibocsátása, az ipari fejlődés és a természetvédelem viszonyát csak a lineáris okság módszerével vizsgálták: mennél több gyárkémény, annál nagyobb fejlődés. A növekvő ipari társadalom emberei nehezen voltak képesek rá, hogy egy harmadik, negyedik komponenst is figyelembe vegyenek gondolkodásukban. De a legkárosabb dilemma az ésszerűség és a tapasztalat, a gondolkodás és a valóság közötti szakadás volt.

A gondolkodás, az intellektus mint az értelem része a maga elképzelt, elgondolt, mintegy csupán lefényképezett világával és világában egyre élesebb ellentétbe került a tapasztalat valóságos világával. Valójában a nyers valóság kikényszerítette a gyakorlati cselekvést, a külvilág tényeinek figyelembevételével. És a velünk született gondolkodási módok e feladat megoldásához általában megfelelőknek bizonyultak. Ám amikor rendkívüli probléma merült fel, valami, ami kívül állt a közvetlen és gyakorlati tapasztalaton, szintén nehézségek adódtak.

A mennydörgés és a villám érthetetlenek, felfoghatatlanok voltak, ami eredetileg azt jelentette: nem érinthetők kézzel, nem foghatók meg, hogy ezáltal megtapasztaljuk őket. Egy ilyesfajta dilemma megoldásához az ember a veleszületett gondolkodási segédeszközöket alkalmazta. Így okoskodott: az okozatnak oka van. Ha az erdőből egy dárda repül felém, ennek okozója egy személy: az ellenségem. Ha mellettem villám csap a földbe, ennek okozója is egy erős, hatalmas személy: a Mennydörgő, a Villámisten. A megszemélyesítés a kialakuló emberi gondolkodás egyik hibás valóságmagyarázata. Ez az első vallási dogmák forrása.

Lényegében az intellektus, veleszületett tanítómestereivel, annak a világnak a gondolkodási kategóriáival, az egyéni tapasztalattól függetlennek bizonyult. Másrészről ezek a kategóriák és minden hozzájuk tartozó gondolkodási struktúra egyszersmind a tapasztalatgyűjtés feltétele.

De mivel az értelem velünk született, nem tudatos gondolkodási segédeszközökkel működik, éppen ezért tekintjük azokat valami önállónak, amelynek eredményeit mindig igazaknak fogadjuk el. Ez feltétlenül érvényes minden sarkigazságra (axiómára), például arra: két pont között legrövidebb út az egyenes. Ezt nem szükséges bizonyítani. Az értelem ezt már előre tudja a veleszületett képessége folytán. Ugyanez érvényes az intellektuális tevékenység más eredményeivel kapcsolatban is, például a természeti erők megszemélyesítése esetében. Az értelem ezt a szentenciát fogalmazta meg: a villámot a Mennydörgő hozza létre. És ez dogma.

Ha sokkal később, jóval fejlettebb gondolkodásmód mellett a világfolyamat megfigyelése során levonja a következtetést: “a világ Teremtője az egyetlen Isten!”, ez ugyancsak dogma.

A további gondolkodás során számos hasonló szentenciát fogalmaztak meg, például: “Az embert Isten teremtette! Isten parancsolatokat adott az embernek! Halálunk után Isten Országába jutunk!”

Ilyen módon egy teljes dogmagyűjtemény jön létre, egy ideológia, adott esetben vallási ideológia. Az elemzés és kritika során figyelembe kell venni, hogy ezeknek a vallási dogmáknak megvolt a maguk történelmi szerepe, tehát egyáltalán nem értelmetlenségek.

Az évezredek során ilyen módon számos dogma és ideológia keletkezett. A német fasiszták fajelmélete azon a dogmán alapult, hogy az árja faj felsőbbrendű az összes többi fajnál. Az emberi élet minden területén ideológiák keletkeztek, ahogy ezt fentebb kifejtettük.

Ilyen módon az általunk öröklött fogalmak szükségszerűen egyoldalúak. Ezenkívül az is tény, hogy az ősi idők emberei nálunk kevésbé különböztették meg a képzeletet és a valóságot, a kialakult közmegegyezésre, a közös igazságra támaszkodva úgy hitték, hogy az elgondolt és az elgondolható dolog valóság. A természeti erőket, melyeket a mágikus korszakban elképzeltek és megszemélyesítettek, a jó- és rosszindulatú isteneket, démonokat egy általunk alig elképzelhető mértékben valóságosnak tekintették. Mindezek a megszemélyesítések magyarázatot jelentenek, akárcsak a későbbi fejlődési korszakokban kigondolt eszmestruktúrák. A sok istenről alkotott elképzelést felváltotta az egyetlen Istené, majd következtek az elvontabb eszmék elképzelései, például a platóni ideák, mint az Istenség, a Szellemiség, a Világszellem és mások. Mindez azért alakult ki, mert a gondolkodóképesség, az emberi szellem mintegy öröktől fogva és eredendően létezik, mert az ember elsősorban saját magát tapasztalja. Világos példa erre a cogito ergo sum (Descartes), magyarul: gondolkodom, tehát vagyok gondolata.

Az ember nem tudta, hogy gondolkodóképessége, a veleszületett gondolkodási törvényekkel együtt hosszú fejlődés eredményét képviseli, akárcsak az emberi test. Mivelhogy az ember nem tudott semmit e képesség eredetéről, azt kellett gondolnia, hogy a szellem, a gondolkodóképesség a világ kezdete óta adott valami.

Ez a gondolat Rupert Riedl szerint nem is olyan téves, mert valóban egy világtörvényről van szó, amely a szelekció segítségével kivonatott a világból, és rögzült az öröklődő struktúrákban.

Ennek alapján érthető, hogy kialakult a dogmahit, és az is, hogy ideológiák keletkeztek és jutottak uralomra. Ez volt az emberi tudat kialakulásának történelmi folyamata alatti fejlődés.

Ma már értjük a dogma és az ideológia lényegét. Tudjuk, hogy ezek a dogmák és ideológiák csak egy bizonyos fokig esnek egybe a valósággal, vagy egyáltalán nem esnek egybe vele. Egyrészt az ember még nem volt képes pontosan megismerni a valóságot, másrészt gondolkodását a szükségletei irányították. Ennek ellenére ezek a dogmák és ideológiák hasznosnak bizonyultak egy ideig a múltban bizonyos valóságtartalmuk miatt. De a valósággal való egybeesés hiánya következtében újból és újból ellentmondásba kerültek ezzel a valósággal.

Itt az ideje, hogy megállapítsuk — ahogyan ezt a komoly tudós teszi —, hogy az e világról alkotott tudásunk nagy része csupán feltételezés (hipotézis) jellegű. Ezért itt idézzük a hipotetikus realizmus megfogalmazását:

Feltételezzük, hogy létezik egy valóságos világ,

hogy annak bizonyos struktúrái vannak,

és hogy ezek a struktúrák legalábbis részben megismerhetők.

Azt vizsgáljuk, milyen gyakorlati eredményeket valósítunk meg e hipotézisek segítségével. (Gerhard Vollmer: Evolutionäre Erkenntnistheorie, 1981.)

Ennek következményeként ezentúl nem keseredünk el, ha a természet, személyes és társadalmi életünk megfigyelése során ellentmondásokat, hibákat, hiányosságokat találunk. Ellenkezőleg, azokat késztetésnek és alkalomnak ítéljük arra, hogy elemezzük és megvizsgáljuk őket, ilyen módon új ismereteket szerezzünk.

Ez a tény meggyőzőnek látszik a természet, a tudomány és a technika terén. De ilyen magatartásra az emberek közötti viszonyok esetében is szükség van.

Ha ez ideig ellentétek és viták keletkeztek népek és államok között, általában harcra került sor az egyik fél győzelméért. Egyre inkább megmutatkozott, hogy az efféle harc eredményeképpen mind a ketten vesztesek lettek. Jelenleg szükséges, hogy mindenki megismerje a másik valóságos életkörülményeit, és mindenki arra törekedjék, hogy olyan megoldást érjen el, amely kielégítő mindkét fél számára. Véres háború, kereskedelmi háború, szankciók, megszorítások történelmileg elavult módszereket jelentenek. A párbeszéd, a problémák gondolati feldolgozása, a megértő ítélkezés a jelen parancsa.

Félre kell tenni az ilyen dogmákat: “A másik ember ellenség! A háború meghozza számunkra a győzelmet! A másik ember csak rosszat akar nekünk!”

A mai politika legfőbb problémája minden bizonnyal a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió atomfegyverkezése. Ha az egyik fél kiemelkedő képviselői által kijelenti, hogy a másik fél a gonosz birodalma, ez kiagyalt dogma, amelyet senki sem tud bebizonyítani, s amely ellentétben áll az ellenfél országának valóságos állapotaival.

Mindkét szuperhatalom több százmillió embert jelent, akiknek joguk van az élethez. Senkinek sincs joga a másikat ördögnek nevezni. Ellenkezőleg: az egyetlen megfelelő megoldás, hogy elismerjük a másik jogát a biztonsághoz, és a lehető legszélesebb skálán megvitatni a fegyverkezést, amely a haszontalan és veszélyes fegyverek előállítására oly sok munkát fal fel.

Bizonyos, hogy a legsúlyosabb kérdés, a túlélésünk problémája mellett számos más kérdés is létezik, ahol a dogmák nagy szerepet játszanak.

Már szóltunk a gazdaság terén uralkodó néhány dogmáról. A valóságban sem az abszolút vállalkozói gazdaság, sem a radikális államosítás nem bizonyul megfelelőnek. Sem a féktelen piacgazdaságnak, sem a totális tervgazdálkodásnak nincs értelme. A műszaki haladás dogmájának, mely a kizárólagos növekedést és a teljes foglalkoztatottságot akarja, el kell buknia. A műszaki haladásnak és a gazdasági növekedésnek az értelmes életet kell szolgálnia, vagyis figyelembe kell venni az ökológiát és az embert.

A társadalmi életben a dogmatizmus ilyen előítéletek formájában jelenik meg: a külföldiek, az idegenek, a színes bőrűek, a cigányok, a nők, a fiatalok, a más hitűek, a másképpen gondolkodók, a más értéket hordozók, a homoszexuálisok alsóbbrendűségétől egészen addig az előítéletig, hogy mi magunk a legjobbak, a legrátermettebbek vagyunk, hogy nekünk mindig igazunk van.

Végül következzenek magának a gondolkodásnak a dogmái: a filozófiai materializmus, akárcsak az idealizmus, dogmákon alapszik. A vallások és a világnézetek többsége dogmákra épül. Miközben Jesua Nazír eredeti tana feltehetőleg mentes volt a dogmáktól, a későbbi kereszténység egy óriási dogmarendszer segítségével intézményesült, úgy hogy a keresztény egyház időközben Jesua szándékának ellentétévé változott. Hál Istennek, manapság az egyházban ellentétes irányú mozgást tapasztalunk, az igazi kereszténység ugyanis nem vallás, talán határozzuk meg így: egy új stílusú, dogmamentes vallás. A kereszténység mindenekelőtt új belső magatartás, amely külső kényszer nélkül vezet az emberek életigenlő viselkedéséhez.

A posztindusztriális korszak már megkezdődött. A társadalomban nagy változások történnek. A dogmák hatalmukat vesztik, a tabuk eltűnnek. Az ideológiák elavultak. Itt az idő, hogy minden téren reálisan gondolkodjunk. Ily módon az emberek közötti gátak eltűnnek, és el fognak tűnni. Szabad lesz az út az emberek számos új megismerő tevékenysége és aktivitása előtt, melyek a fejlődést, a valóságos humanizmust szolgálják, új célok felé haladva.